Az én alternatív Harry Potter történetem - 51. Roxfort

   Tenyerébe támasztotta az állát, és az elsuhanó táj felé fordította a tekintetét. Már fél órája kiértek London környékbeli városkáiból, és a vonat egyenletes tempót diktálva tartott Roxfort felé. A színek és formák azonban összefolytak a szeme előtt: sötétzöld, barna, vörös és sárga úszott egymásba, de Lily inkább az előtte álló feladaton gondolkodott, semmint Anglia szépségén.
   Harryék beindították a folyamatot Neville és Luna beavatásával, de a lány attól tartott, hogy kettejük szava még kevés lesz ahhoz, hogy az egykori DS tagok mindegyike feltétel nélkül megbízzon benne. Elvégre ki is ő? Egy lány, aki állítólag Albus Dumbledore nevelt lánya, és bár ezt papírokkal igazolni is tudta, az idős varázsló sajnos már nem tudott kiállni mellette, nem tudta elmondani mindenkinek, hogy Lily is az ő oldalán állt. Jelen körülmények között pedig az ember már szinte senkiben sem bízhatott meg.
   Idén még kevesebb diák tért vissza szeretett iskolájába, pedig már az előző tanévben is csökkent a tanulók száma. A Roxfort biztonságot jelentett Dumbledore igazgatósága alatt, de mióta a kor legnagyobb varázslója elhunyt, mindenki tudta: az iskola már sosem lesz a régi.
   A vonaton eltűntek a kupék, és mindenki két-két személyes ülésen foglalt helyet, melyek egymás felé voltak fordítva. Lily egyedül ült egészen addig, míg gondolataiból három elsős diák félős toporgása fel nem ébresztette. Ahogy a lány rájuk emelte a tekintetét, az egyik fiú megköszörülte a torkát, de végül semmit sem mondott. A mellette álló barátja nem túl finoman megbökte, mire végül fel merte tenni kérdését:
   - Szabad ez a három hely? Máshol már nem találtunk.
   - Találtunk, csak te olyan beszari voltál, hogy nem merted megkérdezni őket – suttogta a bökdösős, szőke hajú fiú, de Lilynek így is sikerült meghallania.
   - Persze, üljetek le nyugodtan. – Az üres helyek felé intett, mire a két fiú rögtön helyet is foglalt Lilyvel szemben, majd a harmadik gyerek, egy kislány, mellé ült le.
   - Köszönjük szépen – cincogta meglepően magas hangon, hisz Lily úgy gondolta, hogy egy olyan fiús frizura, mint amilyen neki volt, biztosan csak erős lányokhoz tartozhatott.
   Lily inkább nem kommentálta a dolgot, biccentett feléjük, majd továbbra is az ablak túloldalán lévő tájra fordította tekintetét. Eddig sikeresen kizárta tudatából a környezetéből érkező hangoskodást, de amikor újdonsült utazótársai sugdolózni kezdtek, feladta a feladata iránti koncentrálást.
   Idővel a fiataloknak feltűnt, hogy Lily észrevette az olykor-olykor felé vetett fürkésző tekinteteket, így a korábban felszólaló barna hajú, szeplős fiú újabb kérdést intézett felé.
   - Te vagy Albus Dumbledore lánya, igaz?
   Sejtette, hogy előbb utóbb sor fog kerülni a kérdezősködésre, de nem gondolta, hogy már ilyen hamar. Gondterhelten felsóhajtott, és egy pillanatra átfutott a fején, hogy nem válaszol, de amikor a kíváncsiságtól kitágult gombszemekbe nézett, kénytelenül, de végül igazolta a feltevésüket.
   - Már csak voltam. Meghalt – felelte, és összefűzte karjait maga előtt abban bízva, hogy ezzel véget vetett a kérdezz-feleleknek, de Lily pechére nem így történt.
   A gyerekek arca elkomorodott. – Nagyon sajnáljuk.
   A csend csak egy pillanatig tartott, a szőke fiú felé nyújtotta a kezét, és közben büszkén próbálta kidülleszteni a mellkasát. – Én Preston Ellwood vagyok, leendő mardekáros.
   Lily majdnem elnevette magát a kisfiú pojáca stílusától, de végül csak egy kedves mosolyra szelídítette arcvonásait, és elfogadta a kézfogást.
   - Nagyon örülök, Preston Ellwood, leendő mardekáros. – Az ismétléstől a kisfiú arca egészen kipirult, mert rájött, elég béna bemutatkozás volt. – Lily White vagyok.
   - Daniel Balding, remélhetőleg nem Mardekáros – tettetett hányást a másik fiú, mire Preston a vállába bokszolt. Daniel pedig vissza. Lily már épp szét akarta választani a két kakaskodó gyereket, mikor a mellette ülő lány elkiáltotta magát:
   - Hagyjátok már abba! Olyanok vagytok, mint az óvodások!
   A két fiú rögtön abbahagyta egymás püfölését, de szemeik továbbra is villámokat szórtak. Lily döbbenettel vegyes csodálattal pillantott a kislányra, aki csípőre tett kézzel, mérgesen nézett a két delikvensre.
   - Na és téged hogy hívnak? – tudakolta végül Lily.
   - Audry Hulbert vagyok, Daniel unokatestvére – mondta továbbra is csúnyán nézve a két fiúra. – Elnézést kérek miattuk – bökött fejével a fiúk felé. – Mióta megkapták a levelet, állandóan egymást marják azzal, hogy melyik házba fognak bekerülni.
   - Ez egy fontos dolog Audry! Meghatározza az egész életünket! – vélekedett Preston.
   - Fontos, az igaz, de attól még maradhattok barátok. Nem csak a házatok tagjaival lehet jól éreznetek magatokat – javította ki Lily. Kis idő után pedig már azon kapta magát, hogy szívesen beszélget a gyerekekkel arról, milyen fontos a házak közötti egyetértés, és hogy a rivalizálással senkinek sem tesznek jót. Az pedig szerencsére egyiküknek sem tűnt fel, hogy konkrétan Lily is gólyaként fog érkezni a Roxfortba – legalábbis tudomásuk szerint.
   Viszont az már igencsak idegesítette, hogy egyre többet járkáltak a diákok, és minduntalan fürkésző vagy olykor ellenséges pillantással illették. Nyílván gyorsan elterjedt a híre annak, hogy az újságokban látott Dumbledore lány is Roxfortba fog utazni. Ám azzal próbálta vigasztalni magát, hogy ez még csak rosszabb lesz.
   A házakba való beosztási vita után végre megérkezett hozzájuk a büfés boszorkány, így a gyerekek le lettek foglalva a vásárolt tömérdek mennyiségű édességgel, amit vásároltak, és Lily egy kicsit élvezhette a csendet.
   Ismét az ablakon bámult ki, bár most még kevesebbet látott, mert odakint már besötétedett, és az üveget is párás folt lepte el. Már elég közel járhattak a roxmortsi állomáshoz, ezért Lily a mosdóban gyorsan átöltözött, és erre útitársait is emlékeztette. Miközben a mosdó felé tartott, csak előre nézett, de menet közben így is magán érezte a többiek átható tekintetét. Viszont próbált nem foglalkozni velük. Az volt a fő, hogy megőrizze a hidegvérét.
   Mikor Hermione érméjét a nadrágjából a szoknyája zsebébe tette, eszébe jutott, hogy barátai még nem értesítették a fejleményekről Greybackkel kapcsolatban. Bár valószínűnek tartotta, hogy nem is fogják. Minél kevesebbet tudott a kinti világból, annál hitelesebben tudta játszani a tudatlant. De a barátai épségéért azért még nem szűnt meg az aggodalma.
   Visszafelé a folyóson találkozott a Hírverőt osztogató Luna Lovegooddal, bár Lily először fel sem ismerte a fél arcát eltakaró furcsa szemüvegétől.
   - Hírverőt? – kérdezte csengő hangján. – Ezt biztos szívesebben olvasnád, mert nem te vagy a címlapon, hanem a Furmászok, amik belemászhatnak a füledbe és megeszik az agyadat.
   Lily hírtelen köpni-nyelni sem tudott. Lunáról sok érdekes dolgot hallott és látott, mikor előző évben a Roxfortban kémkedett, de személyesen még sosem beszélt vele. - Öhm, köszönöm, kérek egyet – nyögte ki végül, mire a lány a kezébe nyomott egy példányt, és máris tovább szökkent.
   Szerencsére semmi jelét nem adta annak, hogy Harry Potter és barátai közös ismerősük lennének, így megkönnyebbülten térhetett vissza a gyerekekhez, akik épp a csokibéka kártyákról beszélgettek. A kártyák hátoldalán híres boszorkányok és varázslók voltak, melyek között köztudottan Albus Dumbledore is szerepelt. Jelentőségteljesen elhallgattak, mikor ő került volna szóba, de Lily rájuk mosolyogva folytatásra bíztatta őket. Még ugyan fájt a nevelőapja elvesztése, de örült, amikor olyan nagy csodálattal és tisztelettel beszéltek róla, mint például Daniel, Preston és Audry.
   Lily érdeklődve, néhol elcsodálkozva lapozgatta Xenophilius Lovegood cikkeit az általa sohasem hallott lényekről és összefüggésekről, mikor a vonat hirtelen fékezni kezdett. Néhány csomag hangosan a földre esett, mire páran felsikoltottak ijedtükben, és néhol káromkodásokkal kommentálták az eseményt. Lily tudta, hogy még nem érkezhettek meg Roxmortsba, ezért zavartan nézett ki az ablakon, de a sötétben semmit sem látott.
   A vonat megállása okozta megilletődöttség csendjét hamar felváltotta az egyre hangosabbá váló pánik.
   - Mi történt?
   - Miért álltunk meg?
   - Már meg is érkeztünk? – kérdezték kórusban a gyerekek, de Lily egyelőre figyelmen kívül hagyva őket továbbra is a sötétbe kémlelt.
   Nem csak a lány útitársai adtak hangot a csodálkozásnak. A körülöttük ülők is fennhangon kérték egymástól a választ, és néhányan aggodalmasan járkálni kezdtek.
   Majd a lámpák kialudtak és a vonat kocsik ajtajai kicsapódtak. A rémület felfokozódott, sikítások és kiabálások hangzottak mindenhonnan, sőt, elvétve még egy-két durranás is. A gyerekek is ijedten mozgolódtak a helyükön, de Lily nyugalmat parancsolt rájuk: - Pszt! Maradjatok csendben, és üljetek a helyetekre!
   A diákok lármázásán túl Lily mintha párbaj okozta zajokra is figyelmes lett volna, ezért elővette a varázspálcáját és fényt idézett annak hegyére.
   - Csendet! – hallatszott egy férfi felerősített hangja. – Mindenki maradjon a helyén, és akkor senkinek sem esik bántódása!
   Ha Lily sejtette is, így most már biztossá vált számára, hogy a vonatot halálfalók állították meg. Véleménye szerint más egyszerűen nem tett volna ilyen drasztikus lépést. De sajnos nem ismerte a hang tulajdonosát.
   A diáksereg elnémult, csak néhány sugdolózó hangot lehetett hallani, de a levegőben továbbra is ott vibrált a feszültség és a félelem. A lány fején is hirtelen túl sok, és túl rémisztő gondolat suhant át, de nem engedett a pániknak, hanem cselekedni kezdett.
   Az időközben szorosan mellé kuporodó Audryt egy pillanatra felemelte és a helyére csúszott, hogy ne a kislány legyen kívül, a folyosóhoz közel. – Ne aggódjatok, nem lesz semmi baj! – próbálta nyugtatni a gyerekeket, ám nem sok sikerrel járt. Szinte hallotta maga mellett a kislány össze-összekoccanó fogait.
   Lily maga mellé helyezte a világító pálcáját, elég alacsonyan ahhoz, hogy ne tűnjön támadónak, de mégis jobb érzés volt, hogy a kezébe szoríthatta. Szíve szerint hátra fordult volna, hogy megnézze, kik fékezték meg a vonatot, de uralkodott magán, és megvárta, míg a cipőkopogások melléjük értek. Lilyék nagyjából a kocsi felénél foglaltak helyet, így a lassan közeledő alakok idegőrlően hatottak mindenki számára.
   Mikor azonban a lépéseket már közvetlen közel hallották, egy világító varázspálca pár pillanatra teljesen elvakította őket, és Lily csak nehezen állta meg, hogy ne cselekedjen reflexből, és lökje félre a varázseszközt az arcából. A pálca tulajdonosa elégedetlenül felmordult, majd mindannyian tovább álltak.
   A lány nem tudta mire vélni, de sűrű pislogások után sikerült visszanyernie látását és gyorsan kihajolt, így láthatta, hogy négy fekete köpenyes halálfaló minden egyes ülésen megvilágították az utasok arcát. Mintha kerestek volna valakit.
   - Potter nincs itt, lúzerek! – szólt fel hangosan egy diák, nyilvánvalóan a halálfalóknak címezve.
   - Ülj le és hallgass, ha jót akarsz magadnak! – rivallt rá az egyik csatlós.
   Lily ismét kihajolt a vele szemben lévő ülés takarásából, így láthatta, hogy Neville Longbottomot visszalökték a helyére. A lány csak a fejét rázta, és nem tudta, mégis mit akart a fiú elérni. Azonban egyvalamiben egyetértett vele: a halálfalók valószínűleg tényleg Harryt keresték.
   A lámpák ismét kigyúltak, majd Lily feje felett egy piros csóva száguldott el. A lány gyorsan visszahúzódott, majd felállt, így láthatta, amint egy auror támadt a halálfalókra, ám a helyzet nem volt kiegyenlített.
   Az auror Lily számára ismeretlen volt, de jól küzdött, a túlerővel azonban semmit sem tudott kezdeni. A lány figyelte az eseményeket, próbált volna segíteni neki, de az átkok túl közel voltak hozzá, így nem tudott közbelépni.
   A középkorú varázsló elkábított egy halálfalót, mire a másik háromból az egyik egy olyan sötét varázslatot alkalmazott, melytől az auror testén folyamatosan táguló sebek keletkeztek, és a sötétvörös vér patakokban folyt a padlóra. A férfi felüvöltött fájdalmában, majd mintha csak elvágták volna a hangját, elcsendesült, és ájultan rogyott össze, akár egy rongybaba.
   Akik látták a küzdelmet, most mind sikítani és ordítani kezdtek, óriási volt a hangzavar. Néhányan az ülésekről kihajolva néztek le a sebesültre, mások elborzadva fordultak el tőle, de akármi is volt a diákok reakciója, sajnos egyikük sem tudott rajta segíteni. A halálfalók még mindig túl közel voltak, és az az alapvető sebellátási tudás, amit az iskolában tanítottak, vajmi keveset ért volna egy ilyen súlyos sérülésnél.
   Borzongás futott végig Lily gerince mentén, gyomra felkavarodott, de kényszerítette magát, hogy vegye le a tekintetét az aurorról. Cselekednie kellett, mert tudta, csak úgy tud segíteni a bajbajutott férfin, ha a halálfalók fenyegetése minél előbb megszűnik.
   A feketecsuklyások a sebesülttel mit sem törődve meglehetősen sietősen tovább araszoltak, mert a távolból kiabálások és párbaj zajai szűrődtek át, Lily pedig immár koncentráltan csak a megfelelő alkalomra várt.
   - Nyomatékosan megkérem önöket, hogy távozzanak a szerelvényről! – jelent meg Minerva a halálfalókkal szemben. Pálcáját rájuk szegezve egyelőre még nem támadt, ám az álarcosok annál inkább.
   A hárman egy ellen felállás megint csak visszataszítóan igazságtalan volt, de hát mit is várhatott az ember Voldemort csatlósaitól? Minerva pajzzsal védekezett és csak néha tudott támadni. A hátuk mögött hallatszó harcból fakadó kiabálások egyre hangosabbá váltak, és a halálfalók bőrük mentése érdekében egyre erőszakosabban próbáltak kitörni az asszony által elzárt ajtón.
   Ekkor azonban eljött Lily ideje.
   - Hé! – kiáltotta el magát, miután pálcáját szorosan markolva kilépett a folyósóra, és mivel esze ágában sem volt megvárni, míg a halálfalók felé fordulnak, gyorsan kábító átokkal telibe találta az egyikük hátát. Kötelekkel gúzsba kötötte az ájult feketeköpenyest, de pálcáját máris készenlétben tartotta, mivel a megmaradt két halálfalóból az egyik neki szentelte teljes figyelmét. Kíméletlenül szórta átkait felé, de Lily remekül helytállt. Hárított és támadt sorozatosan, egy pillanatnyi megállás sem volt, de nem is volt rá szüksége, sikerült ugyanis meglepnie egy transzformált átokkal. A halálfaló pálcája Lily kezébe röppent, így kettejük játékának vége lett.
   Időközben Minerva is lefegyverezte az ellenfelét, így mindkét halálfaló térdre kényszerítve hallgatta a diákok egyre erősödő ünneplését. A tapsot néhány elismerő fütty és kiabálás egészítette ki, de Lily nem törődött vele. Hideg tekintetét, akárcsak pálcáját a vele szemben térdelő halálfalóra szegezte egészen addig, míg mögötte újabb aurorok bukkantak fel. A lány épp azon gondolkodott, vajon kinek az arcát fedhette el az álarc, de egy női auror a vállánál fogva arrébb húzta, így le kellett mondania ebbéli érdeklődésének kiderítéséről.
   Minervával lopva összenéztek, míg a halálfalókat megkötözve levezették a vonatról a sebesült aurorral együtt, de hamar előbújt belőle a szigorú tanárnő.
   - Csendet! Mindenki üljön vissza a helyére, a vonat hamarosan elindul – mondta ellentmondást nem tűrve, majd gyorsan az aurorok után sietett.
   Lily még mindig a folyosó közepén ácsorogva megigazította copfba kötött haját, és a nevét suttogó diákokat figyelmen kívül hagyva visszasétált a helyére.
   A három gyerek továbbra is megszeppenve ült. Audry befurakodta magát Daniel és Preston közé, míg a két fiú oltalmazóan átölelte a vállát, pedig az ő szemük is félelemtől csillogott.
   - Jól vagytok? – kérdezte, miközben helyet foglalt, és a gyerekek bizonytalan bólogatással feleltek. Majd a vonat hirtelen előre rándult, és lassan újra útnak indult. A megnyugtató zakatolás miatt a gyerekek is egyre inkább feloldódni látszódtak, és Audry is visszaült Lily mellé.
   - Csúcs szuper voltál! – lelkendezett Daniel percekkel később, és Prestonnal egymást túlkiabálva mesélték el úgy a párbajt, ahogyan azt ők látták.
   Lily nem kommentálta a dolgot, helyette inkább a következményeken járt az esze. A halálfalók immár nyíltan Harryre és barátaira vadásztak, és a vonat megtámadása komoly, fenyegető üzenet volt mindenki számára. A halálfalók semmitől sem riadtak vissza, még súlyosabb volt a helyzet, mint ahogy azt gondolta. Ámbár most kivételesen az aurorok jókor voltak jó helyen. De azt nem tudta, kinek köszönhetően. A Minisztérium eddig inkább csak homokba dugta a fejét, és mindössze amolyan tessék-lássék ügyeket intéztek Voldemort csatlósai ellen.
   Gondolataiból Audry rázta fel, aki tágra nyílt szemekkel bámult fel rá, karjait pedig Lilyével fűzte össze. – Ugye rendbe fog jönni az a bácsi? – utalt a sebesült aurorra.
   - Nagyon remélem! – sóhajtotta, majd szorosabb ölelésbe vonta a kislányt, és így várták útjuk végét.

*****

   Miután megérkeztek Roxmorts állomásra Lily még több aurort vélt felfedezni. A peronon állva várták, míg a diáksereg lekászálódott a vonatról, majd szétszóródva a szerelvény átkutatásába kezdtek. Néhány ismerős arcot is észrevett az egyenruhások tömegében, de nem tett feléjük semmilyen gyanús megnyilvánulást. Ismét ügyelnie kellett az álcájára.
   Három útitársát Hagrid felé terelgette, és mikor meglátták a termetes vadőrt, akárcsak a többi elsős, ők is bizalmatlanul fordultak a lány felé.
   - Ne aggódjatok, a termeténél már csak a szíve nagyobb! – nevetett rájuk röviden, s mikor eltűntek a tömegben, Lily gyorsan egy fa mögé oldalazott.
   Mikor a vonat fékezni kezdett érezte, amint a zsebébe rejtett érme felforrósodott, és most már majd’ megőrült a kíváncsiságtól. Éberen körbekémlelt, és mikor megbizonyosodott arról, hogy senki sem vette észre, elővette a kerek kis tárgyat, melybe egyetlen egy kérdés volt belekarcolva: Minden rendben?
   Lily megmosolyogta szerelme aggodalmát, és meg sem lepődött azon, hogy tudtak a támadásról. Az aurorok között volt pár rendtag, sőt, az is megeshetett, hogy a beépített emberek kezdeményezték a vonat védelmét, de ebben természetesen nem lehetett biztos. Viszont már most hiányoztak neki Harry ölelő karjai. Lilynek azonban erősnek kellett maradnia, így sebesen igenlő választ írt a körme segítségével. És mivel ő is aggódott barátaiért, pár pillanattal később egy másik üzenetet vésett az érembe: Greyback?
   Kedvese valószínűleg nem volt túl elfoglalt, mert a válasz rögtön meg is érkezett: Meglógott. Ez viszont egyáltalán nem volt jó hír. A vérfarkas az egyik legveszélyesebb halálfaló volt, és Lily bele se mert gondolni, hány ártatlan embert fog még megtámadni, míg végre méltó helyére, a rácsok mögé kerül.
   A fa takarásában várta, hátha kap még több információt kedvesétől, de ez csalódottságára nem történt meg, így megvárta az utolsó fiáker kocsit, melyet a kissé visszataszító thesztrálok húztak, és magányosan tette meg a még hátralévő utat a büszkén magasodó roxforti kastélyig.
   Nem volt túl hideg, ezért miután begördült a hatalmas, szárnyas vadkanokkal szegélyezett kapun csak komótos léptekkel haladt befelé. Ennek két oka is volt. Lily szerette volna felmérni az iskolai helyzetet, ezért jobbra balra – akárcsak egy valódi új diák – tekintett körbe-körbe, ám nem a kastély pompáját csodálta. Észrevette, hogy az undok gondnok, Argus Frics a rá jellemző torz vicsorral az ajkain kutatta át néhány diák csomagját, és a számára gyanús tárgyakat egy külön kupacba dobálta. A lány remélte, hogy az ő holmijai között nem fog turkálni a vén kurafi, bár tudta, hogy ládája nem tartalmazott semmilyen kirívó tárgyat.
   Ezen kívül figyelemmel kísérte a pöttöm Flitwick professzort, amint magában mormolva bezárta a hatalmas kapukat és védelmi pajzsot vont az iskola területe köré. Nyílván mindenki fülébe eljutott már vonattámadás híre.
   Másrészt lelkileg fel kellett készülnie a belépésre. Eddig a vonaton a diákság figyelmének csekély részét élvezhette, most viszont mindenki láthatja, és nyíltan beszélhet Lily White-ról, a volt igazgató nevelt lányáról. A korábbi hűvös magatartását továbbra is fent kellett tartania, és egy képzeletbeli falat is emelt maga köré abban reménykedve, hogy az majd minden atrocitástól meg fogja védeni.
   A nagyterembe érve a fények és az elvarázsolt mennyezet elbűvölő hatást kelltettek, de a lány nem engedte meg magának, hogy ámulatba essen. A teremben már megkezdődött a beosztás, a Teszlek Süveg szokatlanul komor hangulatban küldte a diákokat a négy ház egyikébe, és bár nem kellett volna, Lily mégiscsak meglepődött, hogy a legtöbb kisdiák a Mardekárba került. És ennek láttán a ház idősebb tagjai hangosan ki is fejezték örömüket.
   Azon szülők, kiknek családtagjaik már generációk óta ebbe a házba jártak, most feltétel nélkül küldték ide a gyerekeiket, hisz őket semmi veszély nem fenyegette, nem úgy, mint a másik három házból valóék gyerekeit.
   A fal szélén ácsorogva hallgatta végig, amint Minerva egyesével felolvasta az elsősök nevét, miközben tekintete a tanárok között cikázott. Egyből kiszúrta a középen– a nevelőapja helyén – ülő visszataszító rózsaszín talárba öltözött Umbridge-ot. Az újonnan kinevezett igazgató elégedett mosollyal figyelte a beosztást, míg a mellette ülő tanárok kissé fáradtan tekintettek előre. Nem kerülte el a tekintetét Piton sem, aki az asztal szélén, egyenes háttal és a szokásos gúnyos félmosolyával ült. Minden bizonnyal észrevette a lányt.
   A névsor már a vége felé közeledett, Lily szíve pedig a torkában dobogott. Izgult a Süveg döntése miatt, de legfőképp a diákok reakciójától tartott. Viszont, mint a nap folyamán oly sokszor, most is megacélozta idegeit, és nem engedte felszínre idegességének jeleit. Majd hamarosan eljött az ő ideje.
   - White, Lilyan – harsogta Minerva a pergamenjéből felnézve, mire az eddig neszező diáksereg egyszeriben elhallgatott, és egy emberként fordultak a terem végén ácsorgó lány felé.
   Lily a várakozó tekinteteknek eleget téve elindult, cipője kísérteties kopogása visszhangzott a helyiségben, s miközben egyre beljebb haladt, a diákok halkan suttogni kezdtek a háta mögött. Ami pedig a lányt illette, egyenes, magabiztos léptekkel és felszegett állal haladt nevelőanyja felé, majd mikor odaért, készségesen leült a háromlábú székre, és Minerva a fejére tette a Teszlek Süveget.
   - Hm, hát megint találkozunk? – kérdezte halk, érces hangon a Süveg, hogy csak a lány hallja. – Most is a Mardekárba szeretnél kerülni?
   - Nem! – tiltakozott rögtön, mire a megbűvölt fejfedő újabb hümmögésben tört ki.
   Mindenki érdeklődve figyelte, és Lily már azt vélte látni a hozzá közelebb ülők szemében, hogy épp azt latolgatták, vajon melyik házba fog kerülni. Ez pedig a lányt is nagyon érdekelte.
   - Nos, ez esetben az eszed vág, mint a penge, és a szíved a helyén van. A bátorságod azonban a Griffendélbe kívánkozik! – süvítette az utolsó szavakat a Süveg, mire Lily ajkaira megkönnyebbült mosoly húzódott. Azonban a diákok egy pillanatra még megilletődötten bámultak rá. Nem tudták, jó dolog-e az, hogy Lily White, Albus Dumbledore állítólagos lánya a Griffendélbe került. De mikor egy halk taps hallatszott a vörös-aranyba öltözött tömeg közül, a többiek követték a példáját, és a végén valóságos üdvrivalgással köszöntötték a lányt.
   Lily gyorsan helyet foglalt a hosszú asztal végén lévő üres széken, mire a körülötte ülők hangosan gratulálva nyújtották felé a kezüket, amit kicsit furcsállva ugyan, de hálásan elfogadott.
   Míg a lányt valósággal körberajongták, a névsor végén helyet kapó maradék diák is megtalálta a maga házát, majd Umbridge állt fel és szót kérve negédes hangján megköszörülte a torkát. Ám senki sem foglalkozott vele. Az asszony egyre türelmetlenebbül topogott egyhelyben, és a kollegáira is vetett egy-egy segélykérő pillantást, ám ők sem bizonyultak partnernek a diákság elhallgattatásában.
   - Csendet! – üvöltötte végül mágikusan felerősített hangján, mire mindenki ijedtében a fülére tapasztotta a kezeit és káromkodások egész hadát mormolták az orruk alatt. – Így! – mosolygott elégedetten. – Köszöntelek benneteket a Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskolában! Az elkövetkezendő hónapokban ennek az iskolának a falai nyújtják az otthonotokat, és majd meglátjátok, milyen remekül fogunk együtt dolgozni! – kuncogott kislányos hangját, mely valósággal irritálta Lily hallójáratait.
   - A Mágiaügyi Minisztérium a ti javatokat szolgálva ez évtől engem ültetett az igazgatói székbe, így az oktatás sokkal precízebb és intenzívebb lesz, mint az iskola korábbi igazgatása alatt. A tanórákat változatlan felállásban fogják vezetni a megszokott tanáraitok, legalábbis egyelőre – célzott a tantestület gyökeres megváltoztatására. – A Mugliismeret tantárgyat azonban határozatlan időre felfüggesztettük, mivel Charity Burbage professzor sajnálatos módon visszavonult a tanításból.
   Ha Umbridge nem játszotta volna túl a sajnálkozást, akkor még talán el is hitték volna az emberek, hogy a professzorasszony valóban önként adta fel hivatását. Csakhogy Lily pontosan tudta, hogy Charity Burbage-ot még a nyár folyamán megölték, amiért a muglikról elismerően cikkezett a Reggeli Prófétában. Voldemort ezt végzetes bűnnek tartotta, amiért halál volt a jussa. És bár Lily ezt az információt Pitontól hallotta, a Minisztériumnak is tudnia kellett arról, hogy a nő eltűnt, nem csak visszavonult a diákzsibongástól mentes otthonába, ám ezt valamiért elfelejtették nyilvánosságra hozni.
   - …és a Sötét Varázslatok Kivédése tantárgy az én taníttatásom alá került – folytatta Umbridge, majd néhány pillanatnyi hatásszünetet tartott, hogy a diákoktól érkező tapsot kellőképp kiélvezze, ám erre nem került sor. Savanyú képpel hallgatták a varangyra emlékeztető asszony beszédét, de ez még nem tántorította el az új igazgatót. Fennhangon folytatta szónoklatát.
   - Tilos a Tiltott Rengeteg közelébe menni, ahogy szigorúan tiltott minden Weasley-termék használata is. A szakkörök csak akkor indulhatnak el, ha azt kérelmezik, és én engedélyt adok hozzá. Büntetendő a folyosókon való pálcahasználat és a nem megfelelő magatartás! Ezek a legfontosabb ismérvek a tanév kapcsán. Minden más házirendet az előcsarnok falán tanulmányozhattok, és ezek megsértése esetén szigorú büntetést leszek kénytelen kiszabni.
   A tanulók ezen már fel-felháborodtak, és halk suttogással osztották meg társaikkal nem túl kedves véleményüket, de más egyebet sajnos nem tudtak tenni. Egyelőre – mosolygott magában Lily.
   - Most pedig mindenkinek jó étvágyat kívánok, és holnap teljes erővel a tanulásra fogjuk fordítani az energiánkat! – zárta le a szívhez szóló beszédet, amit szolid, kelletlen taps követett, az is inkább a tanárok felől, akik kénytelenek voltak eleget tenni a formaságoknak. Egyedül Frics örült a változásoknak, aki undok macskáját hóna alatt szorítva még mintha meg is könnyezte volna Umbridge szavait.
   Lily torkán nem sok étel csúszott le, igazán nagyon éhes sem volt. Csendben turkált villájával a sült krumplik között, miközben folyamatosan magán érezte a kíváncsi tekintetek hadát, így már alig várta, hogy a lakoma véget érjen.
   Mikor kívánsága teljesült, elindult a tömeggel együtt a Griffendél-torony felé. Fogalma sem volt arról, ki találhatta ki a borzalmas jelszót – Cirkalmas cickafarok – mindenesetre igyekezett az emlékezetébe vésni, majd belépett a kör alakú, hangulatos klubhelyiségbe. Mindenhol a vörös-arany szín dominált. A kandallóban barátságos tűz ropogott, és megannyi kényelmes fotel kapott helyett amerre csak látott. Az új háztársai fürkésző tekintetei még ide is elkísérték, s mikor elhaladt egy nagyobb csoport mellett, az egyik fiú hangosan meg is szólította.
   - Szóval te lennél a Dumbledore lány? – kérdezte Dean Thomas nem épp ellenségesen, de a hangjában már nem volt hallható a korábbi üdvözlő öröm.
   Lily a fiú felé fordult, és bár szavai halkak voltak, az újfent kialakult csendben mindenki jól hallotta: - Lily White-nak hívnak.
   - És hol marad a Dumbledore? – kiáltotta be valahonnan egy másik fiú, mire Lily mélyet sóhajtott, és be kellett ismernie, hogy a kezdeti öröm csak a látszat volt.
   - Nem vettek a nevükre, mert nem is vagyok vérszerinti Dumbledore, és mert ez a név olyan elismeréssel jár, melynek hozzám közvetve nincs köze.
   - És mégis miért kéne hinnünk neked? – hangzott ezúttal egy lány hangja.
   - Miért ne kéne? – kérdezett vissza kissé ingerülten, mire több felől is újabb bekiabálások hallatszottak, de ekkor Neville felpattant ültéből.
   - Elég! Elment az eszetek?! Albus Dumbledore, a kor legnagyobb mágusának a lányával beszéltek, akit nyílván nem azért fogadtak örökbe, mert például halálfaló! Hagyjátok abba a gyanakodást, és fogadjátok el! – harsogta túl a tömeget, mely egy pillanatra ismét elhallgatott, majd újra folytatódott a duruzsolás.
   - Te hülye vagy Neville! Mégis ki tudná igazolni, hogy tényleg igazat mond-e? Jobb beépülő sztorit ki se lehetne találni! – vitatkozott egy másik srác, Lily viszont megunta a dolgot, így a lányok hálóterme felé vette az irányt. Egyáltalán nem akarta, hogy vita kerekedjen az ottlétéből, és bár próbálta palástolni, rosszul érintette, hogy nem hittek neki. Tudta, hogy ez lesz, de azt gondolta, kellőképp felkészült rá, ám tévednie kellett.
   Gyorsan megkereste a nevét a szobák ajtaján, mely mellett Parvati Patil, Lavender Brown és Hermione Granger neve szerepelt. Az utóbbit azonban áthúzták.
   Belépett a tágas szobába, melyben az egyik baldachinos ágy mellett megtalálta a ládáját. Kapott még egy éjjeliszekrényt, egy ruhásszekrényt és egy íróasztalt is. Csendes magányában intett egyet a pálcájával, mire a ruhái a szekrénybe kerültek, a könyvek az asztalra, és a pipere holmijai a fürdőszobába. Gyorsan lezuhanyozott, miközben gondterhelt gondolatait próbálta elfeledni, majd az érmét a párnája alá rejtve, behúzott ágyfüggönyökkel álomra hajtotta a fejét, de ez persze nem következett be olyan gyorsan, mint szerette volna.
   A szoba ajtaja kitárult, és két kuncogó lány lépdelt be rajta. Hallotta, amint a szobatársai róla és a szavahihetőségéről beszélnek, miközben vagy nem tudták, hogy Lily még ébren volt, vagy teljesen hidegen hagyta őket a jelenléte.
   Mikor végre abbamaradt a lány számára idegesítő pletykaáradat, a szoba elcsendesült, és Lily lassan tényleg elaludt.