Az én alternatív Harry Potter történetem - 52. Első napi szerepjáték

      Az este elég nyugtalanul telt Lily számára. Többször is felébredt, és csak nehezen tudott visszaaludni. Hiányzott neki Harry. Az utóbbi éjszakákat együtt töltötték, hozzászokott a teste melegéhez, a biztonságot nyújtó erős karok öleléséhez és az észbontó illatához. Úgy érezte, hiányzik az egyik fele, s ettől erőtlennek, fáradtnak érezte magát.

   Épp ezért kissé frusztráltan ütötte le az éjjeliszekrényén lévő mágikus ébresztőórát, majd fejét a párnába fúrta. A lehető legkevesebb kedve volt felkelni.

   Hallotta, amint a szobatársai is ébredeznek, majd az egyikük mögött becsukódott a fürdőszoba ajtó, míg a másik a csomagjával szöszmötölt. Nehezen, de ő is kibújt a takaró alól, majd a függönyt elhúzva szemben találta magát Lavender Brownnal.

   - Jó reggelt! – köszönt a lánynak, majd sűrű hajába túrva lábra állt. – Lily White vagyok.

   - Szia, Lavender Brown – fogadta el a felé nyújtott kezet, bár Lily legszívesebben rávágta volna, hogy tudja, ki ő. A tavalyi év során bár mardekáros volt, sok közös órája volt a griffendélesekkel, így háztársai többségének a nevét már betéve tudta. Csak hát a látszat… – emlékeztette magát a lány.

   - Öhm, láttam az ajtón egy negyedik nevet is áthúzva. Nem tudod, miért van ez? – tetette a hülyét, Lavender pedig rögtön ráharapott a témára.

   - Hermione Grangerre gondolsz? – kérdezte összehúzott szemmel, mintha haragudott volna rá, de meg se várta a választ, úgy köpte a szavakat, mint a vízfolyás. – Nem jött vissza a Roxfortba, ahogy a barátai: Harry Potter és Ronci… khm, Ron Weasley sem. Hermione teljesen az ujja köré csavarta mindkettőjüket, és mivel elég okosnak érzi magát ahhoz, hogy ne járjon iskolába, nyilván őket is rávette a lógásra.

   Nyilván – forgatta meg a szemét Lily gyorsan, majd megértően bólogatott, és a lány semmit sem vett észre.

   - Fogalmam sincs, mit esznek rajta… – jegyezte meg rosszmájúan a hosszú, barna hajú lány.

   Ekkor azonban, mintha csak Lily megmentésére siettek volna az égiek, Parvati Patil libbent ki a fürdőből, és így szabad utat engedett Lavendernek.

   A bemutatkozás az indiai lánnyal is megtörtént, aki bár kedves volt vele, kissé erőszakosan próbálta faggatni.

   - Na, és tényleg Albus Dumbledore nevelt lánya vagy? – kérdezte mohón csillogó szemmel, miközben a szekrény ajtaján lévő tükör előtt rúzsozta a száját.

   - Tényleg – válaszolta egyszerűen Lily, míg a blúza gombjaival foglalatoskodott.

   - És milyen volt vele élni? El se tudom képzelni, mégis hogyan viselkedhetett a megszokott hétköznapokban.

   - Jó volt.

   - Elég szűkszavú vagy! Ha untatlak, nyugodtan mond meg! – villantak a szemei a tükrön keresztül, mire Lily kissé észbe kapott.

   - Ne haragudj, de nem aludtam valami jól – mentegetőzött. – Szerettem vele lenni, sokat tanultam tőle, és igazából én pedig igazgatóként nem tudom elképzelni őt – mosolygott halványan.

   Lily már azt hitte, Lavender sose fog kijönni a fürdőből, Parvati pedig tovább faggatta, és félő volt, hogy elveszíti a türelmét. A lábdobogást próbálta feltűnésmentesen csinálni.

   - És hogy-hogy idén a Roxfortba jöttél? – folytatta a lány ezúttal a szempillái festegetése közben.

   - Eddig magántanuló voltam, de a vizsgáimat mindig itt írtam meg, csak pár nappal később, mint ti. Most viszont az utolsó évemet rendesen szeretném elvégezni.

   - Jaj, és nem volt nagyon rossz egyedül lenni? – fordult végre a lány felé szánakozva, és ez egyre jobban kezdte bosszantani Lilyt.

   - Nem, szerettem otthon lenni.

   - Én biztos megőrültem volna a négy fal között. Imádom a nyüzsgést! – lelkendezett, majd végre elkészült Lavender, így Lily bezárkózhatott a csendes fürdőszobába.

   Ráérősen végezte el a reggeli teendőit, egy cseppet sem sietett vissza szobatársaihoz. Megmosta az arcát, fogát, kifésülte a haját és úgy döntött, mára leengedve fogja hagyni. Mikor végzett, fülét az ajtóra tapasztotta, és mivel nem hallott semmi neszezést, úgy gondolta, hogy a lányok már biztos reggelizni mentek, így megkönnyebbülten nyitotta ki az ajtót. Öröme azonban elhamarkodott volt.

   A két lány Parvati ágyán ülve várt rá, s mikor meglátták, a sajnálkozó tekintet mindkettejüknél észrevehető volt. Pedig Lily egyáltalán nem kért a sajnálatukból!

   - Tegnap elég undokul bántak veled a többiek – kezdte Parvati felállva az ágyról.

   - Igen, és ezért elhatároztuk, hogy majd mi a szárnyaink alá veszünk téged! – örömködött tenyerét összecsapva Lavender, és még mielőtt Lilynek eszébe jutott volna tiltakozni, a két lány oldalról közrefogta, karjaikat az övébe fűzték, mint a több éves jó barátok, majd együtt indultak le a klubhelyiségbe.

   A kör alakú teremben nem sok diák lézengett, mégis, akik ott voltak kíváncsian néztek a furcsa triót alkotó lányok után. Parvati és Lavender szája be sem állt, miközben a Nagyterem felé haladtak. Beavatták a legújabb pletykákba arról, hogy ki kivel szakított, vagy éppen  jött össze a nyár során, majd a tanárok pörgős órameneteiről nyafogtak. Lily néha-néha közbe hümmögött és sűrűn bólogatott, pedig az esetek többségében fogalma sem volt arról, miről csivitelt a két barátnő. Lassan kezdte megtanulni, hogyan kell figyelmen kívül hagyni őket. Tudta, hogy nem szép dolog, hisz csak barátkozni szerettek volna vele, ami sokkal, de sokkal rendesebb dolog volt, mint a többi griffendéles tegnap esti viselkedése, mégis úgy érezte, szüksége volt a közömbösségre, különben attól tartott, hogy rövid úton a zárt osztályon találja magát.

   Már a Nagyteremhez vezető lépcsőknél jártak, mikor a hátuk mögött egy irritálóan magas hang hallatszott: - Ó, Miss Dumbledore!

   Lily azonban nem foglalkozott vele. Érezte, hogy a lányok mintha megtorpanni készültek volna, ezért átvette az irányító szerepét, és szinte húzta magával őket.

   - Miss Dumbledore, ha megállna egy percre! – kiáltott utánuk továbbra is immár a Nagyterembe érve.

   - Szerintem téged hív – pillantott felé Parvati, de Lily csak megvonta a vállát.

   - Én nem hallottam a nevemet, hát ti? – mosolygott rájuk cinkosan, amit bár a két lány nem nagyon értett, mégis követték őt.

   Elég mókás látványt nyújtott, amint Umbridge a reggeli tömegen próbálta átverekedni magát Lilyék után, akik látszólag rá se bagózva kerestek maguknak helyet a griffendélesek asztalánál. Mindenki kíváncsian fordult feléjük, és ezt ezúttal a lány nem is bánta annyira. Szinte kapóra jött Umbridge és az ellene érzett ellenszenve, mert ezzel a műsorszámmal Lily megmutathatta diáktársainak, hányadán is állnak egymással.

   - Miss White! – sipította hangosan az igazgatónő, mire Lily végre megállt és szembe fordult vele.

   - Önnek is jó reggelt, Umbridge professzor – mondta tiszteletteljesnek szánt hangon, míg kénytelen mosolyra húzódtak ajkai az utána való rohanás miatt kipirult arc látványától.

   - Nem hallotta, hogy önt szólítom? – próbált a lányra pirítani, de Lily mosolya egy cseppet sem hagyott alább.

   - Nagyon sajnálom, de nem hallottam, hogy az előbbin kívül bárki is a nevemen szólított volna.

   Umbridge hangosan beszívta a levegőt, mintha csak saját magát akarta volna ezzel nyugtatni, majd végül szólásra nyíltak rózsaszínre festett ajkai: - Amint befejezte a reggelijét, várom az irodámban! – jelentette ki fontoskodva, majd választ sem várva hátat fordított. Lilynek azonban még volt kérdése.

   - Elnézést, de melyik irodában? Az önében, vagy az igazgatói irodában? – kérdezte negédesen, pedig pontosan tisztában volt a szavai jelentésével.

   Az auroroknak még mindig nem sikerült kinyitniuk az igazgatói irodát, azt az irodát, ahol a Roxfort kiérdemelt vezetői kaptak helyet, és ahova Umbridge a legnagyobb bosszúságára még nem jutott be. Mindez csak egy jelképes dolog volt, de elég nagy horderejű ahhoz, hogy a nő arca ismét teljesen kipiruljon dühében.

   - Természetesen az enyémben! – vágta rá rögtön, majd hátat fordított, és utat vágott magának a visszafogottan vihogó tömegben. Egyenesen a tanári asztalhoz sietett, ahol szertartásos mozdulattal ült le Albus Dumbledore székébe. Lilynek pedig az az összkép nagyon nem tetszett. Sejtette, hogy nem fog jól kijönni a Minisztérium bábjátékosával, de ilyen szintű provokációt – mint az iménti dumbledore-ozás – természetesen nem hagyhatott szó nélkül.

   Alapvetően Lily nem akart feltűnést kelteni, sokkal inkább szeretett volna beolvadni a tömegbe, de a tegnap esti bizalmatlankodást figyelembe véve úgy gondolta, hogy csak úgy nyerheti meg a griffendélesek, és természetesen az egész iskola diákságának bizalmát, ha alkalomadtán nyíltan ki is fejti véleményét Umbridge-ról, és a Minisztériumról, melyet képviselt. Túlzásba esés nélkül – jegyezte meg magában, miközben szobatársaival karöltve helyet foglalt az griffendéles évfolyamtársai között.

   - Olvastátok a Reggeli Prófétát? – nézett körbe a kis társaságon Dean Thomas, majd mikor álmos fejrázásokat kapott válaszul, az előtte lévő újságba temetkezett és hangosan olvasni kezdte: - Harry Pottert és barátait, Hermione J. Grangert és Ronald B. Weasleyt körözött személynek minősíti a Mágiaügyi Minisztérium, amiért a többszöri felszólítás ellenére sem jelentek meg az Auror Parancsnokságon. Sőt, a Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskola is engedély nélküli hiányzást állapított meg, így a többszöri törvénysértő magatartásuk következtében a Varázsbűn-üldözési Kommandó körözést indított ellenük.

   - Ez baromság! – szólt felháborodottan Seamus Finnigan.

   - Megőrültek ezek?! – kapta ki a kezéből az újságot Ginny Weasley, aki kissé elsápadt a bátyja, és természetesen a barátai elleni eljárástól. – Várjatok, van még! Hiteles források szerint a három fiatal csatlakozott a Főnix Rendje elnevezésű propaganda csoporthoz, melyet még a nemrég elhunyt Albus Dumbledore alapított.

   Ha eddig nem is vették figyelembe Lily ottlétét, hát most minden tekintet rá szegeződött. A kialvatlanság és a tovább fokozott rosszkedv miatt arcán nem hogy idegesség, de semmilyen érzelem nem tükröződött, unott mozdulattal helyezett a szájába egy kanál pudingot. – Mi az? – adta az ártatlant.

   - És akiről kiderül, hogy a Főnix Rendjéhez tartozik, az a Wizengamot Végrehajtási Szolgálat előtt fog felelni – fejezte be a fekete bőrű fiú, miután visszaszerezte a sajtót Ginnytől.

   - És a vonattámadásról csak egy kis bekezdés van pár oldallal arrébb, pedig egy auror meghalt! – vette át a szót Neville. – Az az auror, akinek Lily segített.

   Ez a hír cseppet sem segített a lány kedélyállapotán. Tisztán emlékezett az auror testén lévő tömérdek sebre, és a körülötte lévő vértócsára, de mikor megérkezett az erősítés, a férfi még élt. És Lily remélte, hogy ez hosszú évekig így is fog maradni.

   - Pedig szép párbaj volt! – próbálta vigasztalni Neville. – Nem sok diák tudna legyőzni egy halálfalót.

   - Kösz – mosolygott örömtelenül a fiúra, hisz tényleg értékelte a gesztust.

   - Mr. Longbottom, az irodámban fogom kiszabni a büntetőmunkáját, ha szokásaihoz híven ismét elkésik az órámról! – hangzott a szigorú intelem az asztalhoz lépő Minervától, miközben mindenkinek kiosztotta az órarendjét.

   Valóban, hétfőn az első óra átváltoztatástan volt, a kedvence. A diákság általános véleménye a tantárgyról az, hogy túl nehéz, és ebből kifolyólag nem is nagyon szerették, de Lily ez alól kivételt képezett. Azonban Umbridge miatt valószínűleg teljes egészében le fog maradni róla. Nem mintha nem tudná betéve már a végzős tananyagot.

   Kissé savanyú képpel tolta el maga elől a be nem fejezett pudingját, majd míg Lavenderék Minerva után indultak, addig Lily Umbridge irodája felé vette az irányt. Úgy gondolta a lány, hogy a keresett helyiség csakis a legnagyobb vendégeknek szánt hálószoba mellett lesz, így lassan a harmadik emelet felé kezdett lépcsőzni.

   Nem sietett. Nem akart a kelleténél hamarabb odaérni, megfontolt lépésekkel haladt folyosóról folyosóra, ám az egyik fordulónál egy kéz tapadt a szájára és rántotta be a faliszőnyeg mögé. A kezdeti meglepődöttséget a rémület vette át, és teljes erőből próbált szabadulni a szorító karok béklyójából.

   - Sssh! Ne ficánkoljon már White! – morrant a fülébe Piton, majd mikor ennek tudatába került abbahagyta a forgolódást, így a férfi elengedte és maga felé fordította.

   - A frászt hozta rám, professzor! – simította ki az arcába hullott haját, miközben megkönnyebbülten kifújta magát. – Ha mondani óhajt valamit, akkor azt humánusabb módszerekkel is megoldhatta volna…

   - Ne a szája járjon, inkább ezt igya meg! – nyomta a kezébe durván a kis lombikot, mely egy fehér folyadékot tartalmazott, bár a sötét miatt ezt Lily aligha láthatta.

   - Miért? – tette fel az egyszerű, ámbár kézenfekvő kérdést.

   - Ha nem akar mindannyiunkat lebuktatni, akkor tegye, amit mondtam! Ez egy semlegesítő bájital – felelte, s bár a lány nem tudta pontosan, hogy a szűk helyiségben egészen pontosan hol áll a férfi, de azt érezte, hogy sokkal közelebb, mint szeretné.

   - Mit kell semlegesítenie? Semmit sem értek! – bosszankodott, de azért a lombik dugóját már kihúzta.

   - A Veritasérumot – közölte egyszerűen, majd gyorsan ki akart suhanni Lily mellett, de a lányból feltörő hang megállásra késztette.

   - A mit? – nyújtotta el a szót hangosan, mire Piton ismét a szájára szorította a kezét, és a füléhez hajolt.

   - Merlinre White! Nem tanulta meg befogni a száját?! – pirított rá, majd egy kis szünet után végre elkezdte magyarázni a helyzetet. – Scrimgeour Veritasérumot, vagyis igazmondó szérumot akar beadatni magának, és az értelemszerűen sem a Rendnek, sem magának, sem nekem nem lenne jó, ha mindent kikotyogna – okította ki a tőle megszokott gúnyos hangnemben. – Várjon még öt percet, és csak utána induljon tovább! – utasította, majd otthagyta a lányt a tömérdek újabb kérdésével együtt.

   Fogalma sem volt arról, egyszeriben hogyan került a képbe Scrimgeour és a Veritaserum. Umbridge az irodájába rendelte, de vajon azért, hogy a miniszterrel együtt kifaggassák a nevelőapja és a Főnix Rendjével kapcsolatban? Kissé abszurdnak gondolta. Elvégre a Roxfortban volt, egy iskolában tele diákokkal, tanárokkal; Lily szerint egyszerűen nem kockáztathatnak meg egy ilyen törvénytelen műveltet.

   Mindazonáltal, ha továbbra is a sötétben fog ácsorogni, akkor sose fog a dolgok végére jutni, így gyorsan legurította a torkán Piton bájitalát. Nem mintha feltétel nélkül megbízott volna a férfiban. Viszont ha az, amit mondott igaznak bizonyul, akkor Pitonnak is volt mitől tartani, és Lily inkább nem akart hazardírozni, elfogadta a segítséget.

   Miután a fiolát egy a falban húzódó mélyedésbe rejtette, kilépett a szőnyeg mögül, és folytatta útját Umbridge irodája felé. Mikor a megfelelő folyosóhoz ért, tudta, hogy jó helyen jár, ugyanis az egyik ajtó mellett két férfi állt. Az egyik Kingsley Shacklebolt volt, egy rendtag, és nem mellesleg a Mágiaügyi Miniszter személyi testőre is egyben. A másik férfit Lily nem ismerte, az ötvenes évei elejére saccolta a korát, feje kopasz volt, és az arcvonásai ellenségesen meredtek rá.

   Szóval Pitonnak mégiscsak igaza volt – állapította meg magában, majd az őt vizsgáló szempárok tulajdonosait figyelmen kívül hagyta, és az ajtóhoz érve kopogáshoz emelte a kezét, ám még mielőtt ujjpercei a fához értek volna, a kopasz auror erősen megragadta a karját és maga felé penderítette.

   - Előbb el kell koboznunk a pálcáját! – mordult rá határozottan udvariatlanul.

   Lily összehúzott szemöldökkel próbálta kiszabadítani a karját, de a férfi erősebbnek bizonyult nála. – És szabad megtudnom, miért van erre szükség?

   - Ez csak egy rutinszerű eljárás – zendült Kingsley mély basszusa. – Amint véget ér a megbeszélése, visszakapja a varázspálcáját.

   Pár pillanatra még az ellenszenves férfira meredt, hogy lássa, nem ijedt meg tőle és az egész helyzettől, majd szabad kezével átnyújtotta Kingsleynek a pálcáját.

   - Most már igazán elengedhetne! – förmedt a kopasz aurorra, aki egy fintor kíséretében eleresztette a lány karját, és egy lépést hátrált.

   Kopogtatnia azonban most sem kellett, mert az ajtó kitárult, és Umbridge jelent meg mögötte gyanúsan kárörvendő arckifejezéssel. – Á, Miss White, már vártunk.

   Amint Lily belépett a helyiségbe és röviden körbepillantott, egyfajta hányinger lett rajta úrrá. A falak halványrózsaszínre voltak festve, de ami különösen szúrta a lány szemét, az az ajtóval szembeni falon lógó tucatnyi porcelánedény, melynek mindegyikében kismacskák nyivákoltak. Emellett fura, émelyítő vattacukorra emlékeztető szag terjengett, mely kellemetlenül facsarta az orrát, mégis uralkodott vonásain és nem fintorodott el. Már csak azért sem, mert míg a szobát figyelte, addig mások pedig őt magát fürkészték. Az íróasztal túloldalán Rufus Scrimgeour ült, míg mellette egy magas, szőke hajú férfi állt, aki sötét dísztalárt hordott.

   - Örülök, hogy ismét találkozhatunk, White kisasszony. Kérem, foglaljon helyet – biccentett a miniszter és a vele szemben lévő két szék egyike felé intett, majd szavait a lány háta mögé intézte. – Köszönjük a segítséget, Mr. Piton, most már távozhat.

   Lily figyelmetlensége okán nem vette észre az ajtó mellett ácsorgó bájitaltan tanárt, de távozása kissé feszélyezte. Elvégre csak ő tudott volna segíteni neki, ha valami baj történik.

   - Örömömre szolgált, Miniszter úr – hajtotta le kissé a fejét tisztelete jeléül, majd halkan becsukta maga mögött az ajtót, és Lily szövetségesek nélkül, egyedül maradt.

   - Kér egy csésze teát, kedvesem? – kérdezte Umbridge mézes-mázos hangon, majd még mielőtt Lily udvariasan visszautasíthatta volna, már le is tette elé a rózsákkal díszített teáscsészét.

   - Hogy érzi magát az iskolában Miss White? – érdeklődte Scrimgeour, de a hangsúlyából kiérezhető volt, hogy igazából nem is érdekli a válasz. Lily azonban adott az álcájára, így szemrebbenés nélkül hazudott: - Nagyon jól.

   - Helyes. Minden bizonnyal izgalmasnak fogja tartani az itt lévő tanulást a sokévnyi egyedüllét után.

   - Valóban – felelte szűkszavúan, miközben minél diszkrétebben próbálta hol a mellette ülő Umbridge, hol a szemben lévő két férfi arcából kiolvasni valódi szándékukat, de mivel semmiben sem lehetett biztos, inkább vette a bátorságot, és maga kérdezett rá a dologra. – Szabad megtudnom, miért hívattak ide? Talán a vonattámadás miatt?

   - Ne olyan gyorsan, kedvesem. Még meg sem kóstoltad a teádat – mosolygott rá az igazgatónő. Lily pedig ezúttal már nem tudta elrejteni meglepődöttségét és ellenszenvét, amiért az asszony már másodjára szólította a kedvesének. Ennél kétszínűbb már nem is lehetett volna. Viszont eleget téve a kérésnek lassan a kezébe vette a csésze mellé gondosan kikészített cifra mintás teáskanalat, és kavargatni kezdte a barnás folyadékot. Míg az általa kevésbé szeretett, gőzölgő angol teát szemléte, megfogadta, hogy a lehető legjobb alakítást fogja nyújtani, és nem árulja el a Rendet.

   - Azért hívattuk ide, mert a korábbi találkozásunk alkalmával sajnos megzavartak minket, így nem volt alkalmam közelebbről is megismerni – kezdte Scrimgeour figyelmen kívül hagyva Lily második kérdését. – Elsősorban az érdekelne, mit tud a nevelőapjáról.

   - Épp most küldet ki a gyilkosát! – felelte kellő dühvel a hangjában ahhoz, hogy hitelesnek tűnjön, ám valójában igazat is mondott.

   - Mr. Piton a megszeghetetlen eskü miatt volt kénytelen tenni a dolgát, aminek feltételéről csak később értesült.

   - Attól még a gyilkosság megtörtént! – vitatkozott tovább a lány.

   - A Wizengamot döntött, és Perselus Pitont ártatlannak nyilvánították. Egy tizenéves fruska pedig nem kérdőjelezheti meg a Mágiaügyi Minisztérium legfőbb végrehajtói szervét! – csattant fel Scrimgeour türelmét vesztve, majd hogy levezesse a feszültségét felállt, és a továbbra is némán álló varázslót figyelmen kívül hagyva a szobát kettészelve egyenes derékkal és a háta mögött összekulcsolt kézzel járkálni kezdett. Közben az eddig mellette álló varázsló le sem vette a szemét a miniszterről.

   A látvány egyébként még mókás is lehetett volna, mert a kerámiaedényekben mozgolódó macskák minduntalan követték az ide-oda sétáló férfit, mintha csak a főkandúrjuk lett volna az egyébként oroszlánsörényre emlékeztető hajszerkezetet viselő Scrimgeour. Azonban a helyzet nem igazán engedhette meg a vidámság bármely megnyilvánulását.

   - Mit tud a Főnix Rendjéről? – kérdezte végül a férfi, melyre valójában kíváncsi volt. – Kik a tagjaik, és miért hozták létre?

   Lily nem felelt azonnal. Izzadt tenyerét feltűnésmentesen a szoknyájába törölte, miközben a lehető legártatlanabbul próbált a fölé magasló Scrimgeourra pislogni.

   - Fogalmam sincs. Talán azért alapították, mert a Minisztérium kezdetben még nem ismerte fel a veszélyt, melyet Ő, Akit Nem Nevezünk Nevén jelentett. Vagy, mert nem foglalkoznak olyan aprósággal, mint egy diákokkal zsúfolt vonat megtámadása – szemtelenkedett.

   - Ön a kezdetektől fogva hitt Dumbledore-nak, miszerint Ő visszatért? – érkezett a következő kérdés ismét elkerülve a lány mondandójának legjavát.

   - Természetesen – felelte Lily készségesen.

   - Természetesen… – ismételte Scrimgeour némi gúnnyal. – De még nem válaszolt arra, hogy kik alapították ezt a Rendet.

   - Nem tudom.

   - És kik a tagjai? – faggatta, miközben lassan Lily széke mögé lépett, de csak ugyanazt a választ kapta. Scrimgeour viszont nem adta fel. – Kit próbál védeni?

   - Miből gondolja, hogy pont nekem kellene bárkit is megvédenem? Elvégre csak egy tizenéves fruska vagyok, nem? – kérdezett vissza szkeptikusan.

   - A miniszter úr úgy gondolja, hogy talán… valaki megkért arra, hogy hallgass el néhány dolgot – célzott finoman Abus Dumbledore-ra Umbridge. – Pedig nagyon fontos, hogy a Minisztérium mindent tudjon erről a szervezetről, méghozzá azért, hogy utána egyesíthessük a két erőt, és vállvetve, együtt küzdjünk az igazságért.

   Csend követte az igazgatónő átlátszó hazugságát, melyet úgy próbált belerágni Lily szájába, mintha egy ötévessel lett volna dolga. Pár pillanat múlva viszont az idegesítő kuncogásainak egyikével tört meg a némaságot. – Na de nem eszik olyan forrón a kását. Még meg sem kóstoltad a teádat!

   Lily valóban nem emelte még fel a csészét a helyéről, persze teljes szándékossággal. Nem csak az ízlése miatt nem kortyolt az italból, hanem úgy gondolta, hogy nem csak tej, de Veritaserum is volt benne.

   - Bizonyára még túl meleg – próbálkozott.

   - Igya meg! – hangzott Scrimgeour határozott parancsa a háta mögül. Nem volt mit tenni, Lily kényszeredetten ragadta meg a csésze fülét, és pár korttyal megitta a tea felét. Majd kissé remegő kézzel tette azt vissza a tányérra. Félt az igazmondás szérumától, még akkor is, hogy korábban már megitta Piton hatástalanító főzetét. Ha csak egy kicsit is hatásos volt a Veritaserum, akkor vége mindennek. Mindennek, amit a Főnix Rendje jelentett.

   A pánikon túl azonban furcsa, émelyítően édes ízt érzett a szájában. Pedig úgy tudta, hogy a Veritaserumnak keserű utóíze volt.

   - Hogy ízlik a tea? – érdeklődte Umbridge a lány arcát fixírozva.

   - Talán, kicsit túl sok benne a cukor – vallotta be elgondolkodva. Hisz az akkor azt jelentette, hogy nem kellett a kényszerű igazmondástól tartania. Ez pedig mérhetetlen megkönnyebbüléssel fogta el. Hiába…

   - Elég legyen ebből! – dörrentette Scrimgeour még mindig a lány háta mögött állva. – Kik a Főnix Rendjének a tagjai?

   - Nem tudom! – mondta határozottan Lily, majd a félelem vasfoga újra a torkába mart, mikor a férfi hirtelen megragadta a széke háttámláját, és vele együtt maga felé penderítette azt.

   - Ön hazudik nekem, Miss White! – mondta rosszat sejtő hangon a férfi. – Szerencsére azonban van erre egy kitűnő megoldás.

   Scrimgeour talárjának zsebéből elővett egy kis lombikot, melynek áttetsző tartalmán megcsillant az ablakon beszökő napsugár. Ám hiába az idilli kép, Lily cseppet sem látta rózsásnak a kialakult helyzetet. Megkönnyebbült, amiért nem a teájával csempészték bele a Veritaserumot, de a nyílt támadást nem tudta kellőképp kezelni.

   - A reakcióját elnézve tudja, mit tartok a kezemben – csillant meg elégedetten a férfi szeme. – A szemében látott rémület arra enged következtetni, hogy mégiscsak van olyan kérdés, amire nem válaszolt őszintén.

   - Mindenkinek van titkolnivalója, Mr. Scrimgeour. Gyanítom, hogy önnek is. Viszont nem hinném, hogy feltétlenül mindenre kíváncsi lenne – felelte Lily pár pillanat habozás után.

   - Elég, ha csak a kérdéseimre válaszol. Őszintén. Ellenkező esetben: „Az igazságot sohasem lehet olyan mélyen eltemetni, hogy ne lehessen kiásni.”* – tárta magasra a lombikot, majd ki is húzta annak dugóját.

   Lilynek fogalma sem volt arról, mégis hogyan tudta megőrizni az addig megmaradt hidegvérét, de gondolkodás nélkül kontrázni tudta a miniszter szavait.

   - „A kijelentett igazságok elvileg soha nem bizonyíthatók vagy cáfolhatók, csak elfogadni vagy elutasítani lehet őket.”** A férfi láthatóan meglepődött, de hamar rendezte szigorú vonásait. – Ismerem Burdock Muldoon írásait.

   - Bármennyire is tisztelem az egykori Varázsló Tanács elnökét, ezúttal cáfolom az állítását. Igya meg a Veritaserumot, és feleljen a kérdéseimre! – parancsolta.

   - Miért? – tette fel a legkézenfekvőbb kérdést. – Talán gyanúsít valamivel? Ez esetben hol marad az Auror Parancsnokság hivatalos parancsa? Tudja, Mr. Scrimgeour, ismerem a jogaimat – replikázta összefont karral. Lily, még ha el is hitte volna azt, hogy sikerült megfognia a férfit, határozottan félve nézett az arcába, melyen megingathatatlan eltökéltség látszott.

   - Én határozom meg, milyen jogai vannak, és senki sem szállhat szembe velem, hisz én vagyok a törvény! Bármivel meggyanúsíthatom, börtönbe zárathatom és megkeseríthetem élete hátralévő részét! – skandálta, mintha csak egy győzedelmi éneket szavalt volna, de a csattanót a végére hagyta: - Hacsak… nem issza meg a főzetet és vall be mindent.

   Döntenie kellett a lánynak.

   Ha nem engedelmeskedik, Scrimgeour maga lökné be a kibérelt azkabani cellájába. Viszont ha megissza a szérumot, azzal a Rendet veszélyezteti, ami jelenleg mindennél fontosabb volt. Még a saját életénél is. Ezzel azóta tisztában volt, mióta elvállalta a küldetést. Ám mivel bekerült a képbe Piton, és a hatástalanító főzete, így elvileg elfogadhatná a feltételeket úgy, hogy se a Rendnek, se saját magának ne ártson. A baj az volt, hogy mindez csak elmélet volt. A pozitív benyomások ellenére sem bízott a bájitalszakértőben.

   Ám ekkor bevillant neki egy mentőövként szolgáló ötlet. Volt egy titkos fegyvere: a druidák elme trükkje, mellyel törölni tudta az emlékeket, így ha balul sülne el a hatástalanító főzet és kikotyogna mindent, akkor végső soron még mindig bevetheti a nem mindennapi képességeit.

   - Nos, megéri elhallgatni az igazságot? – nézett rá kárörvendően a férfi, majd felé nyújtotta a lombikot.

   Lily csapdába került. Minden lehetséges megoldás kockázatos volt, és a lány ki nem állhatta az ilyen aljas módszereket. A kezdeti félelme lassan dacba fordult, és mikor Scrimgeour, majd Umbridge módfelett elégedett arcára nézett, a düh robbanásszerűen tört ki belőle.

   - Maradéktalanul megéri! – jelentette ki magabiztosan, majd kikapta a férfi kezéből a lombikot, és gyorsan – még mielőtt meggondolhatta volna magát –, legurította a torkán annak tartalmát. A fanyar utóíz kellemetlenül összeszorította a száját, ezért kénytelen volt a megmaradt teájával enyhíteni a kellemetlen érzést. Mindazon kívül viszont semmi mást, kényszert vagy önkívületet nem érzékelt, ami utalhatott volna az igazság szérum hatására.

   - Ki volt a nevelőapja? – kérdezte mohón Umbridge, míg Lily azon kapta magát, hogy még azt is válaszolhatná, hogy maga Merlin volt az.

   - Albus Dumbledore – válaszolt végül.

   - Miért fogadta örökbe? – folytatta a faggatást a miniszter.

   - Mert meghaltak a szüleim.

   Lily majdhogynem felnevetett a hazugságon. Mert bár a családja elvesztése is hozzájárult az örökbefogadáshoz, a Dumbledore fivérek elsősorban a különleges druida képességei miatt vették a szárnyaik alá. Így Pitonnak mégiscsak igaza volt, a Veritaserum teljesen hatástalan volt, és ezért egy hatalmas kő zuhant le a lány szívéről.

   A dolog viszont csak eddig volt egyszerű, már ha egyáltalán annak lehetett nevezni. Lilynek el kellett játszania, hogy a válaszadások számára kínszenvedést okoznak, és mérlegelnie kellett, miben hazudjon, és miben ne. A hirtelen jött derű hamar semmivé vált.

   - Ki alapította a Főnix Rendjét? – rázta meg a vállainál fogva Scrimgeour, amiért a lány gondolatai elkalandoztak pár pillanatra.

   És ekkor kellett bevetnie a nem létező színészi képességeit.

   Keményen az ajkába harapott és a homloka ráncokba szalad, de egyelőre nem válaszolt. Tépelődést, hezitálást mímelt, majd ajkai elnyíltak, és a levegőt hangosan fújta ki. – Albus Dumbledore.

   Tulajdonképpen nem is kellett annyira megjátszania a szerepét. Valóban nehezére esett elárulni szeretett nevelőapját, még akkor is, hogy tudta, Scrimgeour azzal már régóta tisztában volt.

   - Kik a Főnix Rendjének tagjai?! – követelte a lány arcához egészen közel hajolva.

   - Albus Dumbledore! – felelte emelt hangon, miközben szeme könnybe lábadt. Árulónak érezte magát.

   - Albus Dumbledore-on kívül kik még a Főnix Rendjének tagjai?

   A könnyek végigfolytak az arcán, ezért szorosan lehunyta pilláit és elfordította az arcát. Egy-egy könnycsepp a széke szélét görcsösen szorító kézfejére hullott.

   - Sirius Black és Harry Potter – suttogta rekedten. Hiába a hazugság, hiába a már előre megbeszélt terv, Lily rettenetes bűntudatot érzett.

   - Áh, pompás! – lelkendezett Umbridge a teáját kavargatva, és ez csak még inkább fokozta a lány letargiáját.

   Scrimgeour erősen megragadta Lily állát, és durván visszafordította maga felé - Albus Dumbledore-on, Harry Potteren és Sirius Blackken kívül kik tagjai még a Főnix Rendjének?! – vallatta türelmetlenül.

   - Nem tudom! – sikította vissza a lány, miközben könnyei maszatos foltot hagytak az arcán.

   - Albus Dumbledore-on, Harry Potteren és Sirius Blackken kívül kik tagjai még a Főnix Rendjének?! – ismételte üvöltve.

   - Mondtam már, hogy nem tudom! – kiabálta torka szakadtából, majd a miniszter elengedte az állát. Lilynek csak egy fojtott sikolyra volt ideje a lendülő kéz láttán, és egy erős csattanás következtében leesett a székről.

   Térdei keményen koppantak a padlón, az arca elzsibbadt és a füle csengett, de ami a legjobban megrémisztette, az a szájában érzett vér íze volt. Lily ezután akár akarta, akár nem, sírva fakadt.

*Popper Péter idézet

**Morris Langlo West idézet