Az én alternatív Harry Potter történetem - 53. Szövetségesek

   

   - Mi történt? – robbant be az ajtón Kingsley kivont pálcával a kezében, aki nyílván hallotta a lány sikolyát. Neki azonban a miniszterre kellett vigyáznia, és erre szerencséjére hamar rá is eszmélt. – Minden rendben, Miniszter úr?

   - Menjen ki, Mr. Shacklebolt! – utasította Scrimgeour, miközben megragadta Lily karját, és a magasba rángatva visszaültette a székre. – Addig ne is jöjjön be, míg nem hívom!

   A fekete bőrű varázsló engedelmesen fejet hajtott a miniszter előtt, majd sebesen becsukta maga mögött az ajtót.

   Mindezt Lily csak kikövetkeztetni tudta, mert tekintetét a cipője orrára szegezte, miközben a kardigánja ujjába törölte arcáról a vért. Az ajka két helyen fájdalmas mélységgel kirepedt, és Scrimgeour ütésétől az orra vére is eleredt, de legalább nem törte el – tapogatta meg a fájón lüktető csontot.

   - Rakja rendbe! – hallatszott a férfi újabb utasítása most Umbridge felé, aki természetesen tüstént igyekezett főnöke kérésének eleget tenni. Felállt a székéről, és keményen megragadta a lány haját a tarkójánál, Lily pedig nem tudta elfojtani a fájdalmas nyögést. Arcát látva az igazgatónő undorodva elhúzta a száját, majd varázspálcájával a lány felé bökött, és Lily érezte, amit a kicsorduló vére eltűnt.

   - Köszönöm, Dolores – intette a helyére Scrimgeour, majd újra a lány fölé magasodott. – Honnan tudja, hogy ők hárman rendtagok?

   - Egyszer hallottam, amint a kandallónkon keresztül a Főnix Rendjéről beszélgettek – felelte még mindig hüppögve. Az arca, ahol korábban megütötték nagyon fájt, de a hazudás könnyebben ment, mint gondolta, lévén, hogy a miniszter az igazmondó szérumban bízva elhitte minden szavát.

   - Mit hallott még? – sürgette a férfi, és ez így ment még hosszú ideig.

   Mikor Scrimgeournak világossá vált, hogy Lily nem tudott – pontosabban nem akart – több nevet, helyszínt, időpontot és eseményt mondani, maga kezdte sorolni a számára gyanús neveket, mint például a Weasley-t, de a lány mindvégig tagadott. Azonban ijesztően sok ismerőst hallott a gyanúsítottak között, és ezt határozottan aggasztónak tartotta. Valamilyen módon értesítenie kell a Rendet, hogy a felsorolt személyek óvatosabbak legyenek, mert a miniszter szemmel tartja őket. Előbb azonban ő szeretett volna kijutni Umbridge irodájából.

   A miniszter látszólag feladta a vallatást, mert magába fordulva roskadt vissza a székére, így az igazgatónő folytatta, és töviről hegyire végigkérdezte a korábban felmerült kérdéseket, de Lily mindig ugyanazt a választ adta. Időközben sikerült megnyugodnia és már csak a kivörösödött szemei utaltak a sírásra, az arcát viszont továbbra is fájlalta. Nyelvével érezte, hogy az ajkán lévő sebek időről időre újra vérezni kezdtek, és egy kicsit meg is dagadtak.

   - Ebből elég legyen! – vágott az asztalra dühtől elborult arccal Scrimgeour. – Semmi használható információt nem tud!

   - Talán még egy kis Veritaserummal… – vetette fel Umbridge, de a férfi hamar csendre intette.

   - Már egy csepptől megered mindenki nyelve – állt fel bosszúsan, majd durván megragadta Lily felkarját, és maga után húzta. – Az igazgatói irodához visszük!

   - Talán jobb volna megvárni az órát jelző csengőt. Nem lenne tanácsos a diákok előtt… – rohant utána Umbridge, de a férfi megállíthatatlannak bizonyult.

   - Most kell elintéznünk, míg tart a szérum hatása. A diákok különben sem mászkálnak azon a folyóson – rendelkezett, majd kinyitotta az iroda ajtaját, a két aurort maga elé, míg Umbridge-ot és az ismeretlen férfit a hátuk mögé utasítva haladtak az igazgatói szoba felé.

   - Magam is tudok járni, nem kell rángatnia! – sziszegte a fogai között Lily, amiért Scrimgeour még mindig a karjánál fogva vezette előre, de az mintha meg se hallotta volna szavait. A hatjukból álló konvoj sietősen haladt folyosóról folyósóra, és az útjukba kerülő diákokat Kingsleyék mind elzavarták. Mert bár a miniszternek igaza volt, az igazgatói irodához vezető folyóson nem lézenghettek a diákok, de pár másik odavezető szakaszon igen.

   Az egyik ilyen diákcsoport pont a végzős griffendélesekből állt, akik ebéd előtt még gyorsan letették a táskájukat a klubhelyiségükben, és most értetetlenül álltak arrébb a mogorva auror rájuk kiabálása után.

   - White? – hallotta Neville döbbent hangját a lány, de Scrimgeour erősen tartotta, és így nem volt alakalma felé fordulni.

   Kisvártatva végre megérkeztek az igazgatói szobát őrző kőszörny elé, mely egy pálcaintéssel utat engedett nekik, így a csigalépcsőn felszökkenve maguk előtt látták a fényesre csiszolt tölgyfaajtót, melyet még mindig egy griffmadár alakú rézkopogtató díszített.

Lily tanácstalanul és kétségkívül dühösen nézett a mellette álló miniszterre, de ő egyenesen az ajtóra meredt olyan indulattal, mintha a legádázabb ellenségével nézne farkasszemet.

   - Nos, mégis mit vár tőlem, mit csináljak? Mint mondta, még az aurorjainak sem sikerült kinyitnia, akkor mégis hogy gondolja, hogy majd pont nekem fog? – vonta fel a szemöldökét gúnyosan.

   - Tegye az ajtóra a kezét! – vetette oda foghegyről Scrimgeour, miközben látványosan lüktetett egy ér a homlokán.

   Lily engedelmeskedett, mivel pontosan tudta, hogy az még édeskevés ahhoz, hogy az ajtó kinyíljon, de szinte élvezettel hallotta a háta mögött állók izgatottan elakadó lélegzetét, így szándékosan lassan simította a kezét a fára. Majd mikor nem történt semmi, csúfos mosollyal az ajkain újra a csalódott miniszter felé fordult. – És most?

   Scrimgeour pár percig nem szólt semmit, majd mikor lenézett a lányra, szemei keményen megvillantak. - Maga ismerte a legjobban Dumbledore-t, fejtse meg a zár titkát minél előbb! – mondta, majd hátat fordított mindenkinek és a lépcső felé indult.

   - És ha nem sikerül? – kiáltott utána a lány.

   - Törekedjen arra, hogy az ne forduljon elő! Ahogy az irodában elhangzott beszélgetések se szivárogjanak ki, máskülönben egészen biztos emlékszik még az általam felvezetett következményekre.

   Lily tisztán emlékezett Scrimgeour fenyegetésére, mely nem sok jót ígért a jövőjére nézve, de szilárd elhatározása volt nem kinyitni az irodát. Fenyegetheti, megütheti és vallathatja, de Lily White mindvégig hűséges marad Albus Dumbledore-hoz, és erre idővel Scrimgeour is rá fog jönni – azt garantálja!

*****

   Lily dühe hamar alábbhagyott, amikor sürgősen fel kellett keresnie az első emeleti mosdót, hogy egy vécécsésze felett öklendezve viszont lássa az undorítóan édes teája, a hatástalanító főzet és a Veritaserum egyvelegét. Egyiket sem szívesen gurította le a torkán, de visszafelé még rosszabb érzés volt. Mikor véget ért az első öklendezési roham, sápadtan és reszketve vetette hátra a fejét a fülke oldalának, nem volt ereje feltápászkodni a hideg padlóról.

   - Tudod, nem szép dolog rókázással üdvözölni egy régi ismerőst! – hallatszott egy vékony, szemrehányó hang valahonnan a háta mögül.

   - Szia Myrtle! – köszönt rekedten a szellemlánynak, aki pár pillanat múlva átlebegett egy szomszédos fülkéből. – Sajnálom, de nem vágytam társaságra, miközben kiadok magamból mindent.

   - Hát igen, elég pocsékul festesz – bólintott rá, majd megigazította orrán a vastag keretes szemüvegét.

   - Kösz! – mosolygott örömtelenül a lányra. Myrtle-t a nyári szünetek alatt ismerte meg, mikor a kastély szinte teljesen kihalt volt, és Lily szabadon kószálhatott a folyosókon, míg nevelőszülei valami más ügyeket intéztek.

   - Miért kellett neked ilyen undorító, fehér főzetet innod? Csak nem voltál rosszkislány?

   A hatástalanító főzet említésére Lily újra a csésze fölé görnyedt, és köhögve szabadult meg a gyomra még egy kevés bájitaltól.

   - Épp ellenkezőleg! – hörögte, majd leöblítette a korábbi gyomortartalmát és a száját a pulóvere ujjába törölte. Ott, ahol nem volt véres.

   - Úgy hallom látogatód jön – figyelmeztette Myrtle, majd átlebegett a falon és egy hangos csobbanás következtében fejest ugrott az egyik vécécsészében. A lány nem értette, Myrtle-nek hogy volt gusztusa a szennyvízcsövekben közlekedni, még akkor sem, hogy már rég halott volt, de valami azt súgta neki, soha ne is kérdezzen rá.

   Egy valamiben azonban mégis igaza volt, valaki máris belökte a lányvécé ajtaját, és ütemes lépésekkel közeledett Lily felé. Nem tudta, mégis ki vetemedhetett arra, hogy belépjen Hisztis Myrtle birodalmába, mindenesetre egy árva szót sem szólt arról, hogy ő is ott gubbasztott a padlón.

   A cipőkopogások egyszer csak elnémultak, és Lily azt hitte, a látogató már távozott a helyiségből, de ekkor kinyílt a fülke ajtaja, és Piton nézett le rá.

   - Sikerült? – kérdezte a férfi, majd Lily meglepődöttségével mit sem törődve leguggolt hozzá, és finoman maga felé fordította az arcát.

   - Semmi újat nem tudtak meg – felelte, majd mikor Piton a szája felé közeledett a pálcájával hirtelen elkapta a fejét. – Ne!

   - Megütötte – mondta, mintsem kérdezte a nyilvánvalót, hisz a lány ajka kirepedt és feldagadt, az arcélén pedig halványpiros zúzódás látszódott.

   - Igen, de nem akarom, hogy meggyógyítsa. Umbridge-ék talán észre sem veszik, hogy folyamatosan az én malmomba hajtják a vizet.

   - Azért ne vesse el a sulykot. Sokkal rosszabbul is végződhetett volna – figyelmeztette, de hangjában nem volt semmi gúny vagy felsőbbrendűség.

   - Tudom. Scrimgeour már kibérelt számomra egy kellemes cellát az Azkabanban. Ha elkotyogom az irodában történteket, vagy nem nyitom ki Albus bácsi szobáját záros határidőn belül, a dementorokkal fogok „most mutasd meg”-et játszani.

   Piton szája széle kissé felfelé kunkorodott, de természetesen nem mosolyodott el teljesen Lily megjegyzésén, azonban megragadta a kezeit, és segített neki felállni.

   - A hatástalanító főzet nem engedte, hogy a Veritaserum felszívódjon a szervezetében, ahogy semmi más sem, ezért valahogy meg kellett szabadulnia tőle. Viszont tudok adni egy gyomornyugtatót – nyújtotta felé az ezúttal sárgás tartalmú lombikot, mire Lily az egyik kezét a gyomrára, a másikat meg a szájára tapasztotta.

   - Öhm, azt hiszem, már csak a főzet említésére is émelyegni kezdek. Talán jobb lesz, ha felmegyek a toronyba és lefekszem egy kicsit.

   - Azért csak tegye el, ha szüksége lenne rá – nyomta a kezébe a kis bájitalt, majd Lilyt előre engedve távoztak a helyiségből. Azonban mielőtt a lány jobbra, a Griffendél torony felé indult volna, Piton pedig a pincébe, Lily szembe fordult a férfival.

   - Köszönöm, hogy segített – biccentett felé. – Mindenben.

   A férfi viszonozta a gesztust, tekintetük egy pillanatra mintha bizalmasan egymásba kapcsolódott volna, majd mindketten elindultak a maguk útján. És bár Lilynek egy cseppet sem volt jó kedve, mégis mosolyt csalt az ajkaira az a gondolat, amikor Piton a kastély összes női mosdóját bejárta, csak hogy megtalálja őt. Kizártnak tartotta, hogy a férfi rögtön tudta, hol van. Legszívesebben visszafordult volna, hogy rákérdezzen a dologra, de mivel úgy sejtette, hogy a bájitaltan tanár nem igazán örülne elmeszüleményének, inkább nem kérdezett rá, és tovább lépkedett.

   Szerencsére egy diákkal sem találkozott, mindenki az utolsó órák egyikén ücsörgött, így zavartalanul, bár kissé inogva mászta meg a torony felé vezető lépcsőket. Egyedül csak a Kövér Dáma sopánkodott a kinézetén, de miután Lily többször is elismételte a jelszót, kénytelen volt beengedni őt.

   Komótosan lezuhanyozott, fogat mosott – többször is –, majd pizsamába öltözve alaposan bevackolta magát a takaró alá, és szinte azonnal el is aludt.

*****

   Lily álma egy cseppet sem volt nyugodt. Ugyanabban a vidéki házban találta magát, ahol rájuk törtek az inferusok, a lány azonban most teljesen egyedül volt és félt. Az élőhalott rabszolgák hörögve rontottak rá, és jéghideg, bűzös kezeikkel a ruháját tépkedték. Hiába vergődött, hatalmas tömeg vette körül, a varázspálcáját már rég elveszítette, a druida erejét pedig nem tudta irányítani, így teljesen fegyvertelenül, kiszolgáltatva sikoltozott az inferusok béklyójában.

   Egészen addig, míg fel nem riadt.

   A takaró szorosan a teste köré csavarodott, párnája a földre esett, de egy apró, hideg kéz továbbra is rázogatta a csuklójánál fogva.

   - Lily White kisasszony! Kisasszony, Dobby sürgős üzenetet hozott Harry Pottertől – cincogta egy manóhang, s mikor a lány az éjjeliszekrényén lévő pálcájáért nyúlt és fényt varázsolt, egy kékszemű házimanófiút pillantott meg az ágya mellett.

   Kellett pár pillanat, míg teljesen felébredt, és kiűzte gondolataiból a rémálmát; a váratlan vendége pedig addig csendben bámult rá hatalmasra nőtt szemeivel.

   - Ki vagy te? – kérdezte a lány az álom hatásától még kissé lassan forgó nyelvvel.

   - Dobby vagyok, kisasszony. Dobby, a szabad manó. És azért jöttem, mert Harry Potter uram egy fontos levelet küldött önnek! – nyújtott felé egy fehér borítékot.

   - Nahát, köszönöm – mondta, miközben feljebb tornázta magát az ágyban és az ujjai között forgatta szerelme üzenetét. – Vajon mi van benne? – kérdezte, mintegy félig magának, félig a külvilágnak szánt hangon, de a manófiú természetesen készségesen válaszolt neki.

   - Dobby nem tudja, mert Harry Potter nagyszerű varázsló, és csak az olvashatja el a levelet, akinek szánták.

   Lily megmosolyogta Dobby szavait, majd intett, hogy üljön fel az ágyára, és varázspálcájával egy hangtalanító bűbájt hajtott végre, hogy a szobatársai nehogy kihallgassák őket, bár az ablakon kinézve a lány még csak most fedezte fel a hajnal első napsugarait.

   Dobby az ágyról lelógatott lábait szemlélte, miközben Lily kinyitotta a borítékot és kihajtotta a benne lévő pergament, mire kedvese írása soronként láthatóvá vált.

   Biztosan felismerte a mágiámat – gondolta a lány, majd pálcája fényében olvasni kezdett.

Drága Lil!

   Remélem nem esett komolyabb bántódásod! Amint meghallottam, hogy Scrimgeour kihallgatott, ráadásul meg is ütött Téged… nem sok tartott vissza attól, hogy azonnal érted menjek, hogy biztonságban tudhassalak. Már csak attól a gondolattól is szétvet a méreg, hogy hozzád ért és megfenyegetett.

   Azonnal haza jöhetsz! Senkinek sem kell bizonyítanod, mind tudjuk, milyen nehéz feladatot vállaltál, és inkább gyere vissza, mintsem ismét megsérülj! – Meglepte, hogy a Rend ilyen hamar értesült a történtekről – bár ahogy jobban belegondolt, biztosan Kingsleytől származott az információjuk. Lilynek jól estek a fiú aggódó szavai, és mitagadás, szívesen látta volna viszont szerelmét, de mivel nem volt az a feladós típus, természetesen nem élt a felkínálkozó lehetőséggel. Viszont egyben meg is rémítették a dühös sorok. Harrynek nem volt szabad még csak gondolnia sem egy ilyen elhamarkodott mentőakcióra. Nem kockáztathatott.

   Kérlek, nagyon vigyázz magadra, és ne csinálj semmi meggondolatlanságot! – Lily ezen ha akart is volna, akkor sem tudta megállni a kuncogást és a szemforgatást. Ez annyira jellemző volt Harryre. Pont a bagoly emlékeztette a verebet.

   Nagyon hiányzol. Szeretlek.

   H

   Az utolsó szavak a szívéig hatoltak, és öntudatlanul is a mellkasához szorította a pergament. Lassú, szerelmes mosoly terült el az arcán, és gondolatban valahol egészen máshol járt. Messze a háborútól és minden rossztól. Csak ők ketten léteztek, és a közöttük lángoló szerelem. Annyira nagyon akarta, hogy így legyen!

   Érezte, hogy egy kíváncsi szempár az arcára mered, mire kizökkent az álmodozásból és sajnos visszazuhant a valóságba. Dobby csillogó szemekkel fürkészte vonásait, Lily pedig nem tudta megállni, rákérdezett ennek okára.

   - Mi az?

   A manó pár pillanatig fészkelődött a helyén, mintha nem lenne biztos abban, el merje-e mondani, amit gondolt, de végül mégiscsak mély levegőt vett, és ha lehetett, csak még nagyobbra meresztette boci szerű szemeit. – A kisasszony szerelmes Harry Potter uramba?

   Lilynek majdnem leesett az álla. Dobby ezt rosszul értelmezhette, mert rögtön szabadkozni kezdett, és mintha keresett volna közben valamit – vélhetően azért, hogy megbüntesse magát –, de a lány szelíden megállította a szóáradatot.

   - Semmi gond, csak meglepődtem, pedig a viselkedésemből tényleg ez látszódhatott. És valóban szeretem őt.

   Dobby fülig érő mosollyal közelebb merészkedett hozzá, és hideg kis kezeit a lányéra tette, mely a levelet szorosan tartva már az ölében nyugodott. – Dobby nagyon örül annak, hogy Harry Potter megtalálta a párját.

   Lily viszonozta a gesztust, és boldog mosollyal az ajkain óvatosan megszorította a manó kezét.

   Merlinre, mennyire szerette a fiút, és mennyire hiányzott neki!

   Még egyszer átfutotta a levelet, és az újabb mosolyoghatnékján kívül csalódottan vette észre, hogy a rövid üzenet csak ennyiből állt. A Rend továbbra sem akarta tájékoztatni a fejleményekről, amelyet Scrimgeour vallatása után meg is értett, de kíváncsi volt a dolgok állására.

   - Megvárod, míg megírom a válaszomat? – kérdezte Dobbytól, és csak most tűnt fel neki, hogy a manó kobakján egy tucat zokni ágaskodott.

   - Dobby megvárja, míg Lily White válaszol Harry Potternek, mert Dobby a Roxfort konyháján dolgozik, és senkinek sem tűnik fel a hiánya – sipította a manó.

   Lily rögtön keresett egy könyvet, amin írhatott, valamint pennát és tintát, és máris nekilátott. Leírta korábbi gondolatmenetét, miszerint nem fogja feladni már az első megpróbáltatás után, valamint az Umbridge irodájában történteket is nagyvonalakban felvázolta. Külön kiemelte azokat a személyeket, akiket a miniszter végső próbálkozásként felsorolt neki, és hogy mindenáron ki akarja nyitni az igazgatói szobát. Végül pedig azt is, hogy ne aggódjon miatta, és akárcsak Harry, ő is úgy köszönt el tőle, hogy szereti.

   Miután Dobby egy halk pukkanás kíséretében eltűnt a levéllel együtt, Lily egyedül maradt a szobában. Illetve a két, még igazak álmát alvó szobatársával. A reggeli még messze volt, pedig Lily a tegnapi reggelin kívül az összes étkezés kihagyta, de az is igaz, hogy az a szerény falat sem marad sokáig benne.

   Visszaaludni nem tudott, mert bár a rémálmoktól kimerült szokott lenni, most teljesen kipihentnek és erősnek érezte magát, így nem lustálkodott tovább. Csendben felöltözött, kilopódzott a fürdőszobába, majd miután összepakolta a táskáját a klubhelyiség egyik foteljában telepedett le. Hogy elterelje a figyelmét korgó hasáról, elővette azt a könyvet, melyet korábban az Abszol úton vett, és olvasni kezdte.

   Olyannyira belemerült, hogy már csak arra eszmélt fel, hogy a klubhelyiség megtelt diákokkal, és sokan már a Nagyterem felé indultak. Ő is szedelődzködni kezdett, és már épp azon morfondírozott, hogy ezúttal nem várja meg Lavenderéket és elindul egyedül, mikor egy kisebb csoport felé tartott.

   - Mi volt az a tegnapi, White? – kezdte Seamus Finnigan mindenféle kertelés nélkül. Nem kellett sokat törnie a fejét a lánynak ahhoz, hogy tudja, mire célzott a fiú.

   - Neked is szia! – vágott vissza foghegyről Lily.

   - Ásd el magad Seamus! – bökte meg Ginny. – Egyébként meg nem nyilvánvaló? Ti magatok láttátok, hogy rángatta Lilyt az egész kastélyon keresztül a Mágiaügyi Miniszter! – csattant fel a lány.

   - Pszt! – szólt rá Lily. – Nyilvánvaló annak, aki látta, de ők nem voltak túl sokan. Aki pedig nem látta, az nem is tudhat róla.

   - Szóval… Umbridge-ék megkínoztak? – tette fel hezitálva a kérdést Neville, miközben le se vette a szemét Lily sérült arcáról.

   - Vallattak – vágta rá a lány, miközben úgy próbálta fordítani a fejét, ha ne nagyon látszódjon az ütések nyoma. Nem szerette, ha gyengének látták. – Sajátos módszerrel.

   - És mit akartak tudni? – suttogta oda Dean.

   - Amit ti is. Ki vagyok, miért Albus Dumbledore a nevelőapám, és mit keresek itt. Ha pedig nem tetszett nekik valami, hát, valamin le kellett vezetni a feszültséget – ferdítette el a valóságot vállvonogatva. A diákoknak egyelőre nem volt szabad tudnia arról, hogy Lily kapcsolatban állt a Főnix Rendjével, de ami késik, nem múlik – nyugtatta magát. – Most pedig reggelizni mennék, mert már egy egész napja nem ettem semmit.

   A kis társaság követte őt a reggeliző asztalhoz, és olykor-olykor feltettek neki egy-egy kérdést arról, hogy hol lakott, és milyen volt a kor legnagyobb varázslójával együtt élni, de korántsem olyan gyanakvóan, mint az érkezésük napján, így Lily szívesen válaszolt is rájuk. Többé-kevésbé. Leginkább Ginnyvel beszélgetett, aki tudta, mit kérdezhet, és mit nem, így újra, a többiek előtt is megtalálták a közös nevezőt.

   Miután Lily alaposan megtömte a hasát mindenféle finomsággal, a végzős griffendélesekkel együtt átváltoztatástan órára sietett, de mikor kiléptek a Nagyterem ajtaján, világító vakuk fénye borította be Lily arcát.

   - Miss Dumbledore, Rita Vitrol vagyok a Reggeli Prófétától – ragadta meg a lány kezét, és meg is rázta párszor, pedig Lilynek nem állt szándékában udvariaskodni. Csupán csak a meglepődöttségtől és a szemét elvakító vakuk okozta bénultságában a riporternő gyorsan kihasználta az alkalmat. – De gondolom, ezt már tudja! – kuncogta.

*****

   - Próbálják meg újra! Ez a legalapvetőbb transzformáció a tanév során, ha már ez nem fog menni, akkor igen kemény év vár önökre! – harsogta Minerva az átváltoztatástan terem pódiumán állva, miközben az előtte ülő tanulók ügyködését szemlélte. – Potosan kövessék a pálcamozgást és....

   - Utoljára mondom: nem érdekel az interjúja, és nem járulok hozzá, hogy a rólam készült fényképeket közzétegye! – hallatszott a dühös kiáltás valahol a tanterem környékén.

   Nem csak Minerva érdeklődését keltette fel a hangoskodás, a teremben lévők egy emberként fordultak hátra az ajtóhoz, hátha látnak, vagy jobban hallanak valamit.

   - Miss Dumbledore, csak egy kérdésre válaszoljon! Mit gondol az Albus Dumbledore sötét titkairól szóló könyvemről?

   - Azt, hogy maga egy hazug perszóna! – üvöltötték, majd a sietős léptek után kinyílt a tanterem ajtaja, és Lily jó erősen be is csapta maga mögött. Egy pillanatra nekidöntötte a hátát az ajtónak, hogy kifújja magát és lehiggadjon, majd mikor felnézett, észrevette, hogy több tucat kíváncsi szempár szegeződött rá.

   - Öhm, elnézést a késésért McGalagony professzor, de feltartottak – magyarázkodott, mikor megtalálta a hangját.

   - Igen, ennek mind fültanúi voltunk – vágta rá nem tetszését kifejezve, mire a mardekárosok közül páran felvihogtak. – Ha nincs más mondanivalója, Miss White, akkor ne zavarja tovább az órámat, és keressen magának helyet.

   - Igen, McGalagony professzor – hajtotta le a fejét engedelmesen, miközben azért örült, hogy nem tegezte le kapásból az asszonyt.

   Az óra folytatódott, Lily pedig a hátsó padsorban füstölgött tovább. Mikor Rita Vitrol és az idióta fotósa rátaláltak a Nagyterem előtt, Neville-ék szépen eloldalaztak, és bár Lily hiába követte őket, a firkászok állandóan elé álltak és kérdésekkel bombázták. A végén pedig még el is késett.

   Mikor véget ért az óra, és a diákok elhagyták a termet, Lilynek azzal kellett szembesülnie, hogy hiába ordította le Rita Vitrol fejét, újabb exkluzív interjúért ácsingózó újságírók tódultak a bejárat elé.

   - Miért nem használja a Dumbledore nevet?

   - Mi történt az arcával? – kiabálták, és Lily azt se tudta, merre próbálja meg kikerülni a csődületet.

   - Haladéktalanul megkérem önöket, hogy távozzanak innen! Ez egy iskola, nem pedig Abszol úti kiárusítás – csendült Minerva hangja a háta mögött, mire a csalódott riporterek és újságírók szedelődzködni kezdtek.

   - Úgy gondolja, Minerva, hogy ez az ön hatáskörébe tartozik? – kérdezte egy kislányos hang, majd a tömegből Umbridge visszataszító mivolta vált ki.

   - A házam egyik tanulója elkésett, melynek okát feltétlenül meg kell szüntetni. Ha más nem teszi meg, kénytelen vagyok én magam lépni az ügyben.

   - Igazán nagyon dicséretes az elhivatottsága, de ez az én iskolám, és én döntöm el, ki marad, és ki megy – okvetetlenkedett az igazgatónő, és Lily már várta, hogy Minerva mit fog erre válaszolni, de ekkor Neville elkapta a karját, és sebesen futva utat tört maguknak a tömegben. Majdnem egészen a mágiatörténet teremig szedték sietősen a lábukat, mikor menet közben a lány hátrafordult, így látta, hogy már sikerült lehagyniuk azt a pár megszállottként követő újságírót, Neville azonban továbbra is húzta őt maga mögött.

   A terem előtt már az összes hollóhátas és griffendéles társuk összegyűlt, és mikor kissé kifulladva Lilyék is megérkeztek, mindenki furcsállva tekintett kettősükre.

   - Kösz, Neville – szuszogta a lány, mire a fiú csak biccenteni tudott, ugyanis látszólag kicsit rosszabb kondiban volt, mint Lily, és előre hajolva a térdén támaszkodva nagy kortyokban szívta magába a levegőt.

   - Miért futottatok? Talán narglik támadtak rátok? – sietett barátjához Luna, és kedvesen simogatni kezdte a fiú hátát.

   - Nem, egy csapat firkász elől rohantunk – válaszolta kissé dühösen Lily.

   - Nem hallottad? White nagy népszerűségnek örvend, benne lesz a Reggeli Prófétában – gúnyolódott Michael Corner hármasukhoz lépve. Az egyébként helyes arcvonású fiú csúfondáros arckifejezése cseppet sem lopta be magát Lily szívébe.

   - Ráhibáztál, mert nem kenyerem egy olyan szennylapnak bájologni! – vágta rá a lány összeszűkült szemmel.

   - Corner, hogy beszélhetsz így egy hölggyel! – rivallt rá az egyik griffendéles, és miközben Lily felé tartott, durván meglökte a hollóhátas fiú vállát. – Cormac McLaggen, szolgálatodra! – nyomott egy gyors kézcsókot Lily kézfejére, mire a lány hirtelen azt se tudta, mit csináljon. Egyszerűen csak kapja ki a kezét McLaggen mancsai közül és törölje képen, vagy minél messzebb meneküljön el előle? Hermione sokat mesélt a fiú rámenősségéről…

   - Öhm, köszönöm, Cormac, nagyon kedves vagy – nyögte ki végül, miközben próbált kiszabadulni a fiú kezei közül, de egyelőre nem járt sikerrel.

   - Fel nem foghatom, hogy bár hollóhátas vagy, Corner, hogy lehetsz ilyen ostoba – fordult félig Michael felé. – Nem látod ezt az űzött vad tekintetett, és ahogy ezt a csinos arcot megpróbálták elcsúfítani? – mondta egyenesen Lily szemébe nézve. – Viszont nem jártak sikerrel, mert így is lélegzetelállító a szépséged, Lily. Ugye szólíthatlak a keresztneveden? Olyan gyönyörű, akárcsak te!

   - Állj le McLaggen, a frászt hozod rá! – kiáltott oda röhögve Dean, de további élcelődésre nem volt idejük, ugyanis Binss professzor álmatag hangja behívta őket a terembe, és Lily magában millió és még egy hálát rebegett azért, mert végre kikerülhetett abból a kínos szituációból.

   Gyorsan a leghátsó padok egyikében foglalt helyet, és magához intette Neville-t és Lunát is, akiket a fiú szobatársai, Seamus és Dean követett, így McLaggennek – sajnos – nem marad hely a lány közelében.

   A mágiatörténet rendkívül unalmasan telt, főleg, hogy két óra is egymást követte. A diákok többsége oda se figyelt a szellem professzor tananyagismétlő monológjára. Voltak, akik a padra borulva bealudtak, mások beszélgettek, Lily pedig unottan lapozgatta a tankönyvét, miközben próbált nem oda figyelni Cormac zavarba ejtő pillantásaira.

   Lilynek néha az az érzése támadt, hogy nem csak új „barátja” legeltette rajta a szemét, hanem a többiek is felé-felé pislogtak és összesúgtak a háta mögött. Időnként elkapott egy-egy kíváncsi szempárt, de azok gyorsan elfordultak, és próbáltak úgy tenni, mintha csak az időjárásról beszélgettek volna. Mindez annyira már nem bosszantotta a lányt, sőt, lassan már hozzá is szokott, és azzal bátorította magát, hogy lassan elfogynak a róla feltételezett negatív elméletek, és a beszéd tárgya inkább a közösségben – na meg Umbridge és a minisztérium elleni – elfoglalt helye lesz.  

   És míg Binns professzor a kilencedig kobold-lázadásról magyarázott, addig Lily azt vette számításba, hányan is álltak mellette akkor. Az elsők között volt Neville és Luna, de kétségkívül Piton is hatalmas segítségnek bizonyult. Ginny abszolút a barátnője volt, és lassan a végzős griffendélesek is kezdték elfogadni; legalábbis a reggelinél tanúsított viselkedésük alapján a lány erre következtetett. A kastélyban természetesen ott volt még Minerva és Hagrid, de az ő segítségüket nem szívesen kérte volna, mert egyiküket sem szerette volna bajba keverni. És Lilynek be kellett ismernie, hogy sikerült egy új támogatót is szereznie McLaggen személyében, aki talán egy kicsit túlságosan is kedvesen viselkedett vele.

   A nap hátralévő részében azonban továbbra is azon törte a fejét, hogyan értesse meg magát a többiekkel.