Szeptember első hetei villámgyorsan teltek el. A tanulók többsége, ha tehette, kiélvezte a jó idő adta lehetőségeket, és a szabadban tanultak vagy csak az időt múlatták; és ez alól Lily sem volt kivétel. Egyik szombaton Lavendernek és Parvatinak sikerült elcsalniuk a kviddicspályára, ahol a griffendélesek edzését követték figyelemmel. Bár Lily azt nem tartotta túl hasznos időtöltésnek, lévén, hogy a lány és a seprű nem igazán voltak összeegyeztethetőek. Ez a Harryvel való randijukon is remekül meglátszott.
Viszont amint gondolatai szerelme felé kalandoztak, a jó kedve – már ha volt – rögtön elszállt, és helyét átvette az aggodalom és a hiányérzet. Az újságok nem számoltak be több olyan akcióról, amiért a Főnix Rendjét gyanúsították, és barátairól sem írtak többé cikkeket, viszont a körözést sem vonták vissza.
- Remélem, Umbridge nem fogja visszavonni a csapat engedélyét, és idén is a Griffendélé lesz a kviddicskupa! – lelkendezett Lavender.
- Nem tudom, attól a nőszemélytől minden kitelik – fektette tenyerei közé állát Lily, miközben a combjain könyökölt. – A helyedben lehet, hogy nem élném bele magam annyira a győzelembe.
- Pedig olyan kitartóak! – sopánkodott a lány.
- És Ginny remek kapitány! – folytatta Parvati.
Való igaz, Ginny remekül kordában tudta tartani a csapatot, de a válogatás során azért egy kicsit ő is le volt törve. Harry helyére ő állt be, mint fogó, míg az őrző Cormac lett, akit épp az előbb osztott ki valami baki miatt.
- Szerintem tetszel Cormacnek – jegyezte meg kissé rosszmájúan Lavender. – Mindig téged bámul.
- Gondolod? – emelte fel a szemöldökét. – Azt hittem, mindenkivel ilyen – vonta meg a vállát lazán, mire Lavender dühösen fújtatva felpattant és lerohant a lelátóról. Lily értetlenül bámult utána.
- Egy darabig járt vele, de hamar vége lett – bökött állával a távozó lány után Parvati. – Cormac egyébként tényleg minden lánnyal így viselkedik, de te valamiért hosszabb ideig foglalkoztatod.
Miután Parvati barátnője után sietett, Lily egyedül maradt, miközben fancsali képpel nézte tovább az edzést. Nem volt sok kedve ott lenni, de fontos volt megbarátkoznia a többiekkel, és a kviddics egy olyan esemény volt, amiről szinte mindenkivel el lehetett beszélgetni. Azonban valahogy nem érezte jobban magát Parvati szavai után, és mikor McLaggen egy csókot dobott felé, úgy gondolta, jobb lesz, ha ő is elmegy, még mielőtt visszaköszönne az ebédje, vagy egyszerűen csak leátkozná a fiú haját a fejéről.
A vasárnapot házi feladat gyártással töltötték, mely senkinek sem tetszett, főleg akkor, mikor Lily vidáman bejelentette: ő már készen van. Azonban, hogy ne kelljen hallgatnia szobatársai nyavalygását, a lehető legtöbbet segített nekik, majd sorba jöttek mások is. Hol egy varázslatot kellett megmutatnia, hol pedig egy esszékérdést megmagyaráznia, és mikor rákérdeztek, hogy mégis honnan tudott annyi mindent, Lily csak megvonta a vállát és közölte velük, nem hiába volt az a nevelőapja, aki.
Az összes tantárgy közül az átváltoztatástan volt a kedvence, és ahogy lenni szokott, azt utálta a legjobban, amiben kevesebb sikerélménye volt. Ez pedig a bájitaltan volt. Az RBF vizsgája még éppen megfelelő volt ahhoz, hogy bekerüljön a haladó csoportba, de az órákon rendesen meg kellett dolgoznia azért, hogy megfelelő bájitalokat készítsen, és persze ezt Piton személye is alaposan megnehezítette.
Az első hónap végén borult, esős napra ébredtek, és ez Lily kedélyállapotára is hatással volt. Épp egy rendkívül nehéz bájitalon dolgozott, mikor váratlanul Piton magasodott fölé. – Nem egy hétvégi szerelmi bájitalt keverget, Miss White, csinálja rendesen! – dörrentet rá a férfi. – Tíz pont a Griffendéltől!
Az esetek többségében sikerült visszafognia magát Lilynek, de ezúttal betelt nála a pohár. – Nincs semmi kivetnivaló a munkámban! Csak azért szekíroz engem, mert nem vagyok hajlandó elfelejteni azt, amit tett! – kelt ki magából, már csak a színjáték kedvéért. Az ugyanis köztudott volt, hogy Piton ölte meg Albus Dumbledore-t, de a Wizengamot felmentette a megszeghetetlen eskü miatt, amit még előtte megkötöttek.
- Újabb tíz pont a griffendélesektől, köszönjék meg White kisasszonynak – mondta rezignáltan, miközben a tanári asztal felé tartott. Mögötte a griffendélesek elégedetlenül felmordultak, de Lily magasról tett a házak közötti pontversenyre.
- Mindenki tudja, hogy maga ölte meg! – kiáltott rá, mire a férfi megtorpant, és a levegőben lévő feszültséget szinte késsel lehetett volna vágni. A teremben lévők hol a lassan megforduló Pitont, hol a dühtől kipirult arcú Lilyt figyelték.
- Huszonöt pont a Griffendéltől – mondta minden egyes szót külön hangsúlyozva, majd a lány üstje felé intett varázspálcájával, és az eddig benne fortyogó bájital eltűnt. – Az órai munkájára trollt kap, és egy heti büntetőmunkáját üstsikálással fogja tölteni minden este héttől kilencig. Most pedig távozzon az óráról! – üvöltötte végül, mire mindenki összerezzent.
Lily egy darabig még farkasszemet nézett a tanárral, majd összepakolta a holmiját, és hangosan becsapta maga mögött az ajtót.
Ezután gyorsan elterjedt a híre, hogy Lily White ki nem állhatja Perselus Pitont, és persze fordítva, de a lánynak pont ez volt a célja. Hisz mi bizonyítaná jobban nevelőapja iránti hűségét, minthogy kiáll az igazságért és nem hagyja magát megfélemlíteni?
Különösen, hogy tudta, a férfi mondani akart neki valamit. Mikor a diákokkal együtt belépett a terembe, Piton megpróbálta legilimentálni, amit persze nem engedett a lány, de egyfajta jelnek fogta fel. A feltűnésmentes beszélgetésre pedig a büntetőmunka kiváló lehetőséget adott.
Az óra hátralévő részét a sötét varázslatok kivédése terem előtt töltötte, és mire megérkeztek az osztálytársai, már mindenki tudott a Pitonnal való szópárbajáról.
- Rendesen kiakasztottad az öreg denevért! – vigyorgott rá Seamus.
- Én inkább azt nem értem, miért jársz még az emelt óraszámú csoportba, mikor ki nem állhatjátok egymást? Örülök, hogy kevesebbet látom – vélekedett Neville.
- Jó hogy, akárhányszor rád nézett, te mindig hanyatt vágtad magad – bökte meg Dean, mire Neville visszatámadt, és játékos csetepaté alakult ki a végén.
- Kell belőle a RAVASZ, mert a Roxfort után az Aurorképzőbe szeretnék menni – válaszolt Neville korábbi kérdésére, miközben nevetve figyelte a két fiút.
Lassan a többi griffendéles is csatlakozott a kis társasághoz, és egy körbe állva biztatták hol az egyik, hol a másik fiút. Dean állt nyerésre, mert Neville már a földön térdelt, ám ekkor bevitt egy könnyed gyomrost a barna bőrű fiúnak, aki eleresztette egy pillanatra.
A hangulatot végül egy torokköszörülés döntötte dugába. – Szabad megtudnom, mi folyik itt?
A tömeg egyből szétoszlott és próbáltak kikerülni az alacsony professzorasszony látómezejéből, hátha úgy észrevétlenek maradhatnak.
- Ez csak ártalmatlan játék volt, igazgatónő – próbált szépíteni a dolgon Dean egy megnyerő mosoly kíséretében, de Umbridge erre a lehető legkevésbé sem volt vevő.
- Mint tudjátok, tilos a folyóson verekedni, ezért délután mindketten jelentkezzetek Mr. Fricsnél, ő majd kiszabja nektek a megfelelő büntetőmunkát! Hisz tudjátok, fontos, hogy szeretetben és békességben szívjuk magunkba a tudást. Az erőszak pedig semmit sem old meg – mosolygott rájuk negédesen.
- De tanárnő, mi csak játszottunk… – védekezett Neville, de a professzor ellentmondást nem tűrően felemelte a kezét, belefojtva ezzel a fiúba a mondandóját.
- Mindenki befelé, kezdődik az óra!
Az osztály zúgolódva vonult be a tanterembe, és Deannel az élen cifra káromkodásokkal illették a rózsaszín taláros varangyot a háta mögött.
Az óra első fele a dolgozatok gyalázatos értékelésével telt el. A Lily mellette ülő Demelza Robins teljesen elkeseredett hitvány osztályzatán, míg a vörös hajú lány nem győzött csodálkozni a kiváló eredményén. Mert bár tudta, hogy a dolgozata tökéletesre sikerült, nem gondolta volna, hogy Umbridge meg is adja rá a méltó jegyet.
- Most pedig pálcákat a táskába, és nyissátok ki a tankönyvet az ötvenkilencedik oldalon. Olvassátok el a soron következő fejezetet, mely a hetvenegyedik oldalon fejeződik be, és készítsetek róla vázlatot. A házi feladat pedig még háromszor leírni a készített jegyzetet, hogy kellőképp rögzüljön – csapta össze a tenyerét elégedetten, miközben földöntúli öröm látszódott az arcán. Az előtte ülő diákokén már annál kevésbé.
Ez a tantárgy lassan már vetekedett az utált bájitaltannal, és ennek hangot is adtak.
- Miért nem használjuk a pálcánkat soha? Hisz az lenne a lényeg, hogy a gyakorlatban tudjuk alkalmazni az elméletet – szólt fel Neville sokak meglepetésére. A mindig is félénk fiúnak ismert Neville Longbottom az utolsó évben önmaga szöges ellentétévé vált. Már nem ijedt meg a feladatoktól, bátran kiállt az igazáért, és a mardekárosok is már csak néha mertek ujjat húzni vele.
- Az én órámon jelentkezünk, Longbottom! – rivallt rá, miközben figyelmen kívül hagyta a kérdést.
Ritchie Coote magasra emelte a kezét, mire kapott érte egy szirupos mosolyt Umbridge-től. – Parancsolj kedvesem, mit szeretnél?
- Miért nem használjuk a pálcánkat? A gyakorlattal sokkal hamarabb elsajátíthatnák az elméletet, és a dolgozatok is jobban sikerülnének. A vizsgáról már csak nem is beszélve – ismételte Neville mondandójának lényegét.
- Ha megtanuljátok az elméletet, tudni fogjátok a gyakorlatot is – szajkózta már sokadjára Umbridge, ugyanis nem ez volt az első példája annak, hogy a diákság nemtetszését fejezte ki.
- Az elméleti dolgozatok sem sikerülnek olyan jól, ha magunktól kell megtanulni ezt a sok tankönyvi szöveget – panaszkodott Parvati.
- Nem láttam a kezedet! – düllesztette ki varangy szemeit mérgében Umbridge.
- Azon kívül pedig mi értelme az elméletnek, ha kikerülünk innen és meg kéne védenünk magunkat a halálfalóktól? – folytatta Lily figyelmen kívül hagyva a professzort. – Mondjuk, halálra untatjuk őket a tankönyvi szöveg felmondásával?
Szavai után mindenkiből kirobban a nevetés, Umbridge pedig pár pillanatig szóhoz sem jutott.
- A defenzív mágia helyének meghatározása lehetővé teszi a bűbáj jogszerű használatát és helyzetfelismerését, így én az ötödik fejezetben tanultak szerint fogok eljárni… – mondta fel a tananyagot, mire még nagyobb vihogás tört ki.
- Elég! – csattant fel az igazgatónő. – Azt mondtam abbahagyni!
A teremben lévők elhallgattak, csak elvétve hallatszott egy-egy visszafogott kuncogás, melyet a szájukra szorított kezükkel igyekeztek elfojtani.
- Egyszer már elmondtam, hogy azt a tanítási módszert kiváló nevelőpedagógusok fejlesztették tökélyre, azok, akinek a tudásához ti fel sem értek! – affektálta nyugalmat erőltetve magára Umbridge. – Azonkívül pedig, az iskola után is biztonságban érezhetitek magatokat, ugyanis a Minisztérium számtalan óvintézkedést tett a varázslótársadalom nyugalmáért.
Lily már az első mondatot sületlenségnek tartotta. A minisztérium pedig inkább dugná homokba a fejét, mintsem felvenné a harcot a halálfalókkal. Bár – miután Lily jobban belegondolt, akár igaznak is vehették Umbridge szavait, hisz a halálfalók már a Minisztérium falain belül ólálkodtak, és az ő intézkedéseik a velük szimpatizálóknak kedveztek is.
Viszont, a lány úgy gondolta, ha már lúd, legyen kövér. – Ezért támadták meg halálfalók a vonatot? Nekem nem tűnt úgy, hogy a Minisztérium a helyzet magaslatán állt volna. És erősítés híján egy auror meg is halt.
- Miss White is csatlakozik a fiúkhoz, mikor a büntetésüket töltik Mr. Frics felügyelete alatt – halkult el egészen a hangja, mely a beállt némaságban határozottan fenyegetőnek tűnt. – Vitának pedig nincs több helye az órámon! A Minisztérium elleni lázadásnak azkabani fogság a jussa, ezért jól gondoljátok végig, mit mondtok! – folytatta, és Lilynek egyértelműen leesett a dolog: Umbridge elsősorban őt akarta emlékeztetni Scrimgeour fenyegetésére.
A diákok láthatóan komolyan vették szavait, mert nem fejtették ki további véleményüket, de Lily sejtette, hogy gondolatban már mindenki elkönyvelte magában: a kialakult helyzet cseppet sem rózsás!
*****
- Nem semmi teljesítményt produkáltál ma – huppant mellé Ginny a Griffendél klubhelyiségében. – Ennyi pontot még Rontól, Harrytől és Neville-től sem vontak le összesen egy nap alatt.
- Hé! – méltatlankodott a közelben ülő Neville, de a lányok rá se hederítettek.
- Na, tényleg leköröztem őket? – vidult fel némileg Lily, miközben Umbridge házi feladatát körmölte.
- Nem mintha olyan nagy dicsőség lenne – jegyezte meg rosszmájúan Ginnyi egyik fiú évfolyamtársa, mire már Lily is felkapta a fejét.
- Vannak fontosabb dolgok a házak közötti pontversenynél – mondta komolyan, és hirtelen már csak arra lett figyelmes, hogy ismét ő került a középpontba. Mindenki felé fordulva várta, mit fog még mondani.
- Mint például? – kérdezte Romilda Vane felvont szemöldökkel.
- Az igazság, és hogy senki önkényuralma miatt ne érezzük magunkat fenyegetve! – szavai magabiztosnak és erősnek hangzottak. – Umbridge vagy akár Piton is vonhat le pontokat, elküldhetnek büntetőmunkára, de mindez semmiség az iskola falain kívüli élethez képest.
Lilynek igazán lett volna még mit mondania, de úgy gondolta, egyelőre épp elég gondolkodnivalót adott háztársainak, és az eltöprengő arcokat nézve el is érte a célját. Csak a kandallóban ropogó tűz neszezése volt az egyedüli hangforrás.
- Igaza van – törte meg a némaságot Ginny. – A bátyámat, Hermionét és Harryt körözik, csak azért, mert nem voltak hajlandóak a Minisztérium óhajának engedelmeskedni. Mindannyian ismeritek őket, és nem véletlenül nem tértek vissza ide.
- Hanem Tudjukki ellen küzdenek? – kérdezte Colin kissé hitetlenkedve.
- Igazán nem értem, miért vagy ezen meglepődve – csóválta a fejét Ginny. – Minden évben megtalálta őket a baj, és gondoljatok csak a DS-re!
Lily érzése szerint barátnője kicsit messzire ment. Igaza volt, azt nem vitatta, de a lánynak óvatosabbnak kellett volna lennie, pontosan azért, mert Ron Weasley húga, aki jelenleg a Minisztérium ellenségének számított.
- Minden okkal történik, de tudjuk befolyásolni is őket – állt fel a helyéről, majd Neville-re és Deanre sandított. – Mehetünk?
A két fiú bólintott és követték a lányt, aki miután megszorította Ginny kezét a portré felé indult, de a tarkóján érezte, amit jó pár kérdő szempár szegeződik rá.
A büntetőmunka a Trófea-terem kisuvickolásából állt. Frics kaján mosollyal a szája szélén már vödrökkel és kellemetlen szagú rongyokkal várta a két fiút és Lilyt, majd miután elkobozta a pálcájukat, el is sündörgött.
Neville és Dean gavallér módjára magukra vállalták a felső polcokat, így a lánynak az alsó, kényelmesen elérhető részek maradtak, bár a létrázást sem utasította volna vissza.
- Szóval Aurorképző? – kérdezte egyszer csak Dean, hogy megtörje a közöttük lévő csendet. – Biztos, hogy azt választod? Elég kemény lehet.
- Igen – felelte habozás nélkül Lily. – Biztosan kemény lesz, hisz háború van, sok az elszánt Halálfaló, de pont ebből az okból kifolyólag nem tudnék egy íróasztal mögött ülni a Minisztériumban. Főleg a mostani, korrupt korszakában nem.
Miközben egy hatalmas serleget súrolt, valóban elgondolkodott szavain, és ahogy meglátta magát az immár fényesre csiszolt aranyozott felületen, valóban nem tudta magát elképzelni, amint iratokat tologat és fejet hajt a feletteseinek.
- Meg hát… – szólt eltűnődve – nincs is igazán veszíteni valóm. – Megrántotta a vállát, mintegy reflexszerűen, pedig akkor nem mondott igazat. Sok szerettét elveszítette már, az való igaz, de sose maradt egyedül.
A fiúk jelentőségteljesen egymásra néztek, miközben a létrán egyensúlyoztak, és nem igazán tudták, mint mondhatnának. Egyedül csak Neville érezhette át a lány fájdalmát, hisz az ő szüleinek sorsa is tragikussá vált, de nem igazán volt a szavak embere.
- Hiányzik, ugye? – kérdezte végül, mire egy szomorkás mosoly érkezett.
- Igen, nagyon. Minden nap – sóhajtotta, majd a pillanatnyi merengéséből felébredve visszatette a helyére a súlyos trófeát, és kezelésbe vett egy másikat.
- És nem rossz itt lenni? Az ő iskolájában, nélküle? – kezdte ismét Dean, mikor Lily mellett elsétálva kiöblítette a rongyát.
- De, nagyon is. Főleg úgy, hogy egy hozzá nem méltó személy ül a helyén. Fel nem foghatom, hogy épeszű emberek hogyan engedhetnek ilyet. Umbridge nem igazgat, hanem irányít, és egy olyan elvakult és brutális elvet követ, mely szerintem példa nélküli.
- Hát az biztos, hogy nem százas! – értett egyet vele a fekete bőrű fiú, miközben újra felmászott a magas létrára. – És az SVK órák a legszörnyűbbek. Akármilyen tanárunk volt, mindig mindenkinek az volt a kedvence, bezzeg most…
- Én azért nem örültem Pitonnak – jegyezte meg halkan Neville egy fintor kíséretében, de barátja csak legyintett.
- Jó persze, az elég durva volt, de a mostani órák borzalmasak!
- Ne a szátok járjon, ti kis bajkeverők! – recsegte Frics, aki hóna alatt szorította rusnya macskáját, Mrs. Norrist. – Ha így haladtok, éjfélig se végeztek!
- Éjfélig? Addig nem tarthat itt! – háborodott fel Dean, míg Neville és Lily bőszen bólogattak igaza mellett.
- Ez jár annak, aki nem engedelmeskedik az igazgatónőnek! – vetette oda foghegyről, majd az egyik sarokból elővett egy kis sámlit, és komótosan leült rá, miközben önelégült arccal figyelte a fiatalok munkáját.
- Ezt nem hiszem el! – fújtatta Lily. – Maga most komolyan ott akar terpeszteni, miközben mi szenvedünk?
- Ne a szád járjon! – rivallt rá az öreg gondnok, mire a lány egy igazán gyilkos pillantással illette, de nem kommentálta a dolgot. Pedig már épp örült volna annak, hogy Dean kissé kezdett megnyílni felé, és kérdezett, ahelyett, hogy összesúgott volna a háta mögött, mint a többiek.
Kénytelenek voltak némán dolgozni, egyik trófeáról a másikra haladni, ami úgy tűnt, sosem akar elfogyni. A takarítás neszein túl azonban Lily furcsa hangokra lett figyelmes, és mikor Frics felé fordult, alig bírta visszafogni a feltörő nevetését. Az öreg gondnok ugyanis szeretetteljesen vakarászta és puszilgatta a macskája füle tövét, miközben valami kedveset mormogott is az állatnak, aki mindezt elégedett dagasztással hálálta meg. Elég bizarr látványt nyújtottak, hirtelen nem is tudta, kit sajnáljon jobban: a majd’ megfulladó Mrs. Norrist, vagy az öreg gondnokot, akinek nem jutott más, csak egy macska szeretete.
Ajkát harapdálva olykor vissza-vissza pillantott kettősükre, és nem bírta megállni, halk pisszenéssel próbált a fiúknak jelezni, hogy ők se maradjanak le a mókáról.
Neville vette először észre, aki értetlenül tekintett le rá a létra tetejéről, de amikor Lily a fejével Frics felé biccentett, láthatta, mit akart a lány. A fiú öklét a szájára szorítva bökte meg Deant, majd rövid metakommunikáció után ő is részese lehetett a groteszk jelenetnek, s mikor mindhárman összenéztek, kirobbant belőlük a nevetés.
A csendet hirtelen megszakító hahotázás megijesztette Mrs. Norrist, így fújtatva pattant fel Frics öléből, és szőrét felborzolva iszkolt el a teremből.
- Büdös kölykök! – morogta a gondnok, majd macskája után csoszogott, és ha lehetett, most még hangosabbá vált hármójuk nevetése.
- Hát… hát ez már… beteges! – röhögte Dean, és Lily ezzel bólogatva egyet is értett, miközben a szeme sarkából kibuggyanó könnyeit törölgette.
Hosszú ideig tartott, míg lenyugodtak valamelyest, de fel-feltörő kuncogásuk még mindig kellemes pillanatokat idézett, és lassan a beszélgetés is folytatódott.
- Szóval azért jöttél idén a Roxfortba, hogy betarts Umbridge-nek? – kérdezte újfent Dean, és ebből a témából már lassan kezdett elege lenni Lilynek.
Nem! Azért, hogy megvédjelek titeket! – gondolta szem forgatva, hisz úgy gondolta, azon a kérdésen már túl vannak.
- Miért olyan nehéz elhinni, hogy itt akarom megszerezni a RAVASZT, és egyébként sok kellemes emlékem származik innen? – fakadt ki egy kissé, hisz annyira akarta már, hogy elfogadják és ne lássanak hátsó szándékot az ottlétében. Még akkor se, ha egyébként valóban nem a tanulásért és a nosztalgiázásért jött, de mivel nem ártó szándék vezérelte, úgy gondolta, belefér. Különösen, hogy az egyelőre még titoknak szánt szándékai a többiek javát szolgálja majd.
- Ne haragudj, csak kicsit furcsa, hogy eddig még a térképen se voltál, de most hirtelen felbukkansz, és nem igazán tudjuk, mit gondoljunk erről – tárta szét tanácstalanul a karját a fiú.
- Persze, sajnálom – dobta bele morcosan a vödörbe az eddig kezében szorongatott rongyot. – Megértem, hisz tényleg… furcsa a felbukkanásom, de egyelőre nem elég annyi, hogy veletek vagyok? – tekintett fel reményteljesen a fiúra, aki pár pillanatig eltűnődve nézett a szemébe. Lily szíve a torkában dobogott, hisz most valójában válaszlehetőséget adott Deannek, és nem volt teljesen biztos abban, hogy eddig kellőképp bizonyította álláspontját.
- De, egyelőre elég – mondta végül a fiú, mire a lány szívéről egy mázsás súly szakadt le.
- Köszönöm, mást nem is kérek – mosolygott rá. – A többi pedig majd kialakul – kacsintott Neville-re, aki mintha elpirult volna ettől, de egy bólintással jelezte, hogy értette a célzást.
A munka tovább folyt, míg a beszélgetést sokkal lazább témák váltották fel. Hol Dean ugratta Neville-t a Lunával folytatott kapcsolatával, hol pedig Umbridge-et és Fricset szidták, amiért még mindig pucolniuk kellett a trófeákat.
Lilyt annyira nem zavarta a takarítás, mert legalább míg a keze dolgozott, addig fejben azt latolgatta, hogy vajon mit akarhat neki mondani Piton. Nagyon remélte, hogy nem a Renddel kapcsolatban kell közölnie egy rossz hírt, melyet az otthoniak nem mertek, vagy nem tudtak Dobbyn keresztül megüzenni. Egyre rosszabb gondolatok váltották fel egymást, és már nem is figyelt arra, hogy a két fiú min nevet ismét, míg a háta mögött egy mély bariton fel nem zendült halálra ijesztve ezzel a lányt.
- Azt hittem büntetőmunka folyik itt, nem mesedélután! – mondta Piton karba tett kézzel, majd hátat fordított, és további szavait menet közben intézte. – Mire vár, White? Talán küldjek meghívót is a következő büntetőmunkájára?
- Megyek! – kiáltotta, majd tátogva elköszönt a fiúktól és Piton után sietett. – De professzor, a pálcám Mr. Fricsnél van.
- Az üstsikáláshoz szerencsére nincs is rá szüksége – hallották még a távolodó Piton gúnyos hangját a folyosó felől Neville-ék, de azt már nem, mikor a férfi Lily felé fordulva jóval kisebb hangerővel azt mondja: – Mindazonáltal már nálam van.
*****
A bájitaltan teremben már sorakoztak a sikálnivaló üstök, Lily azonban izgatottan követte Pitont az asztaláig, ahol a férfi leült a székére és a papírjait kezdte rendezni. A lány figyelte minden mozdulatát és koncentráltan fürkészte a bájitalmester vonásait, hátha ki tud olvasni belőle valamit, de természetesen most is, mint mindig, Piton arcvonásai kiismerhetetlenek voltak. Lily idegei pedig már a plafonon táncoltak. Rosszabbnál rosszabb gondolatok követték egymást, és a lány egyszerre fázott és izzadt a félelemtől.
- Az üstök arra vannak – mutatott a terem másik vége felé Piton, miközben fel sem nézett a papírjaiból. Alighanem dolgozatok lehettek, mert pár sor elolvasása után rögtön ráfirkantott egy betűt, és már vette is elő a következőt.
A lány ezt elnézve pedig majd’ agyvérzést kapott. Most komolyan dolgozatot javít, ahelyett, hogy kinyögné, mi van?! – visította gondolatban, és nem sok kellett ahhoz, hogy szavakba is öntse. – Na, ne vicceljen velem! Miért akarta, hogy itt legyek?
- Felettébb türelmetlen tud lenni – nézett fel rá végül. – De természetesen nem kell takarítania. Hacsak nem kapott kedvet hozzá a trófeák után…
Lily álla majdnem a padlón koppant. – Más körülmények között igazán megtapsolnám, amiért poénkodni próbált, de mint gondolom észrevette, rettenetesen aggódom a többiekért, úgyhogy nem lenne hajlandó végre elmondani, miért hívatott?
Piton egy pillanatig még fürkészte a lány ideges arcát, majd intett a pálcájával, és egy szék egyenesen Lily mellé érkezett. – Üljön le! Senki sincs életveszélyben – magán kívül, ugyanis biztosra veszem, hogy a pulzusa meghaladja egy egészséges emberét.
- Kérem! – rogyott le a székre Lily, és tágra nyílt szemekkel várta, hogy a férfi végre elmondja a rossz hírt. Mert, hogy semmi jóra nem számíthatott, abban egészen biztos volt.
- Lenne egy feladata – dőlt hátra a székében, és összevont szemöldöke alól nézett a lányra. – Feltéve, ha össze tudja szedni magát.
- Mit kell tennem? – kérdezte rögtön, de közben valóban azon volt, hogy lehiggadjon és a férfi szavaira összpontosítson.
- Umbridge igazgató asszony úgy gondolta – húzta el a száját keserűen –, hogy végleg megválik Trelawney professzortól, akinek ma éjfélig el kell hagynia a kastélyt.
- Ó – döbbent meg a lány, hiszen nem épp erre számított. Persze sajnálta a tanárnőt, akinek a Roxfort volt az élete, de nem gondolta volna, hogy pont emiatt kell drámáznia az órán.
- Előfordulhat, hogy a Nagyúr szemet vet rá, ezért nem engedhetjük, hogy az iskola falain túl találomra éldegéljen. A főhadiszállásra kell vinnie.
- Értem, de miért lenne rá szüksége a… ööö… Tudjukkinek? – vonta fel a szemöldökét, miközben Voldemort megfelelő megnevezésén morfondírozott. Mert bár nem félt kimondani a nevét, határozottan nem akarta magához invitálni. – Tudtommal egy jóslata sem teljesült.
- Nehogy azt higgye, hogy mindent az orrára fogok kötni! – mordult fel a férfi. – Az a feladata, hogy a kúriába juttassa úgy, hogy lehetőleg ne buktassa le magát.
- Rendben – bólintott rá végül, és lassan engedni kezdett a görcs a gyomrában, ami a szerettei iránti aggodalmából alakult ki. Most, hogy még távolabb volt barátaitól, csak még idegesebbé tette. Titkon mindig elcsórta valaki Reggeli Prófétáját és töviről hegyire átolvasta a cikkeket, hátha talál valamilyen gyanús megnyilvánulást, mely esetleg róluk szólt volna.
- Sybillt az északi toronyban fogja megtalálni, de már most szólok, hogy nem fog tudni egyenesen odasétálni hozzá, ugyanis aurorok járőröznek minden folyóson.
- Majd akkor macskaalakban fogok felmenni hozzá – bólintott készségesen, hiszen a lopakodás valóban nem esett nehezére. – Onnan pedig teleportálunk.
- Feltéve, ha rá tudja venni. Nem könnyű természet – gúnyolódott. – És az is meglehet, hogy míg a kastélyban van, aurorok figyelik minden lépését.
- Megoldom! – vágta rá, és valóban úgy is érezte, képes lesz mindent megtenni azért, hogy az akció sikeres legyen, és a professzort biztonságosan a kúriába vigye. Mivel a férfi látszólag elégedett volt a válaszával, és több intelme sem volt felé, magabiztos lendülettel felállt, és az ajtó felé lépdelt, de Piton hangja megállásra késztette.
- Várjon még! – szólt rá, mire Lily kénytelen volt visszafordulni. – Hova siet? Még több, mint négy órája van éjfélig.
- Úgy gondoltam, minél előbb, annál jobb – vonta meg a vállát, majd ismét helyet foglalt az asztal előtt.
Piton nem túl lelkes figyelmét ismét a dolgozatokra szentelte, de ez nem akadályozta meg abban, hogy továbbra is beszélgetést mímeljen a lánnyal.
- Potterék mit szóltak Scrimgeour… ténykedéséhez? – tette fel a kérdést mindenféle érdeklődés jele nélkül, de Lily azért úgy gondolta, ha Pitont valóban nem érdekelte volna a dolog, akkor nem is vette volna a fáradtságot ahhoz, hogy megkérdezze.
- Természetesen nem örültek neki. Ha rajtuk múlt volna, már rég otthon lennék – felelte, majd érdeklődve kicsit oldalra biccentette a fejét. – De honnan tudja, hogy kapcsolatba léptek velem?
- Biztos voltam benne, hogy kitalálnak valamit – mondta unott hangon. Lily ezt viszont az elismerés egy – elég érdekes – formájának tekintette, mely kedvese és barátai felé irányult.
- Dobbyval küldtek nekem egy levelet, melynek tartalma csak annak a személynek mutatkozik meg, akinek szánták. Valamiféle mágiafelismerő bűbájt szórhattak rá – folytatta a mesélést, de Piton reakciója minderre csak egy semmitmondó hümmögés volt.
Kis idő múlva viszont újra ő vette fel a beszélgetés fonalát. – És miért nem ment haza? Ahogy mondta, visszavárták, és gondolom, nem is kérdőjelezték volna meg a döntését.
- Nem akartam megfutamodni – vonta meg a vállát ismét, és ez egy kicsit már idegesítette. Önkéntes reakció volt, de azt a látszatot keltette, mintha teljesen mindegy lenne minden, holott egyáltalán nem úgy állt a helyzet. – Scrimgeournak és Umbridge-nak jobban kell igyekeznie ahhoz, hogy eltávolítsanak innen. Meg persze a legfontosabb az, hogy ahogy csak tudom, a diákság érdekét képviseljem. És bár a beilleszkedés még folyamatban van, nem fogom engedni, hogy rossz történjen velük.
- De azzal nem segít nekik, ha kirúgatja magát – sandított fel rá Piton a pergamenjei fölött.
- Nem hinném, hogy kirúgna, elvégre hogy nézne ki az a Prófétában, hogy a szegény és árva Dumbledore lányt megfosztották második otthonától – affektálta Vitrolt utánozva, mely mintha, csak egy leheletnyit is, de mosolyt csalt volna a férfi arcára.
- Dumbledore-t is könnyen besározták, véleményem szerint önnel sem lenne nehezebb dolguk – fejtette ki véleményét, bár Lily nevelőapjának említése kissé kényes téma volt kettejük között. Pár órával ezelőtt ugyanis a lány pont az ő meggyilkolását vetette a szemére – még ha csak a beszélgetés okán –, és ez voltaképp igaz is volt. A megszeghetetlen eskü mivoltát figyelmen kívül hagyva.
- Mindenesetre igyekszem visszafogni magam – sóhajtotta végül Lily, és az Albus bácsi halálának körülményeiről való véleményét inkább megtartotta magának.
- Arra igazán kíváncsi leszek – húzta mosolyra a száját szkeptikusan a férfi, és Lily egyszerűen nem tudta megállni, hangosan felnevetett.
- De tényleg! Megpróbálom!
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése