Az én alternatív Harry Potter történetem - 55. Mentőakció

Sziasztok! 

Egy pici rész 18-as figyelmeztetést érdemel!

   Áldotta Minervát, amiért megtanította neki az animágiát. A puha mancsoknak köszönhetően hangtalanul tarthatott az északi torony felé, és míg a sötét elrejtette őt a kíváncsi szemek elől, addig Lily macskaszemein keresztül tökéletesen látott mindent.

   Eddig még egy aurorral sem futott össze, de emlékezve Piton szavaira azért óvatosan közlekedett folyosóról folyósóra. Ámbár a férfiról újra visszaemlékezett arra a jelenetre, mikor útnak indult a tanteremből:

   A keze már a kilincsen volt, mikor eszébe jutott Harry levelének utóirata, melyet Pitonnak szántak, és melyet kötelességének érzett továbbítani, már csak a hecc kedvéért is.

   - Ó, jut eszembe. Lydia az üdvözletét küldi, és azt üzente, hogy nagyon hiányoznak neki a közös bájitalfőzéssel töltött idők! – vigyorgott kajánul a férfira, s mikor meglátta a hallottaktól kiváltott döbbenetet az arcán, a mosolya csak még szélesebbé vált. A professzor idővel rendezte vonásait, de végül bármiféle kommentár nélkül csak intett a lánynak, hogy jobb lenne, ha most már kívülről szorongatná az ajtókilincset.

   Sose fogja elfelejteni azt a meglepődöttséget a kiismerhetetlenségéről híres Perselus Pitontól, és most, hogy újra eszébe jutott, elfogta a kuncogás, mely macskaként egyfajta prüszkölésnek hathatott. Lilynek fogalma sem volt arról, mi volt Lydia és Piton között, de az érdekes üzenet, és a férfiból kiváltott reakció igencsak meglódították a fantáziáját, amit inkább fintorogva el akart felejteni. Határozottan nem akart tudni Piton magánéletéről!

   Viszont eljött az ideje, hogy valóban megmutassa ügyességét, ugyanis közeledő lábdobogásokra lett figyelmes a következő kereszteződés jobboldali folyosója felől. Éppen ezért gyorsan, az árnyékot kihasználva balra húzódott, és könnyűszerrel megbújt egy páncél mögött.

   Nem kellett sokat várnia, hamarosan két auror fordult be a Lily által használt folyosószakaszra, és gyanútlanul el is sétáltak mellette.

   - Meddig kell még járőröznünk? – kérdezte az egyik. – A kölykök annyira be vannak tojva Umbridge-tól, hogy úgyse mernek kijönni az éjszaka közepén.

   - Még két óráig kell köröznünk, utána Adamsék váltanak le – felelte a másik.

   A lány hasra feküdve próbálta szemügyre venni a két idegent, de az akkori kicsiny testéhez képest a férfiak – mert azt a járásukból és hangjukból fel tudta ismerni – túl magasak voltak ahhoz, hogy lássa az arcukat. Viszont egyet kellett értenie velük: a diákok tényleg nem merik megkockáztatni a büntetést. Sokan így is megtapasztalták már a két évvel ezelőtti igazgatósága alatt.

   Miután a léptek zaja elhalkult, kilépett hirtelen vett rejtekhelye mögül, és továbbra is folytatta az útját Trelawney professzor tornya felé. Nagyon remélte, hogy a kissé bogaras tanárnő együttműködő lesz, és gond nélkül tud majd vele a kúriába teleportálni. Még az ő jó szándéka felöli győzködése nélkül is hosszú napja volt Lilynek, igazán nem akart több problémát.

   Viszont annak nagyon örült, hogy még ha csak rövid időre is, de láthatja barátait és Harryt, aki már nagyon hiányzott neki. Lassan egy hónapja látták egymást utoljára, és amint elfogta a viszontlátás reménye, kicsit jobban szedni kezdte a lábait.

   Az út további része eseménytelenül telt, sikerült minden aurort kikerülnie, viszont mikor az északi toronyhoz ért, hangos kiabálások ütötték meg a fülét.

   - Hagyjanak! Azt mondtam hagyjanak! – süvítette Trelawney professzor, pedig a mindig fátyolos hangú nő nem szokta felemelni a hangját. A kilakoltatása és a munkája megszüntetése viszont eléggé kiakaszthatta. – Éjfélig van időm összecsomagolni, úgyhogy addig is tűnjenek el innen, had pakoljak össze méltó körülmények között!

   A professzor elég hatásos lehetett, ugyanis három auror lépcsőzött le a csapóajtón át nyíló tanteremből.

   - Én mondom, nem csoda, hogy meg akarnak szabadulni ettől a nőtől! – fakadt ki az egyikük, mire sűrű káromkodások és üvegcsörömpölések közepette követte még másik kettő is. Bizonyára megbotlottak pár piásüvegben.

   - Alkoholista szipirtyó! – dünnyögte egy másik. – Csak úgy bűzlik a sherrytől.

   - Ja, ettől a lőrétől nekem is látomásaim lennének! – röhögte az első, és a többiek öblös nevetése fülsértően hatott az éjszaka csendjében.

   Lily nem mert közel menni hozzájuk, egy bekötő folyosó takarásából várt a megfelelő alkalomra. Türelem! – mantrázta magában.

   - Hé, Matt, hova mész? – kérdezte az egyik megtermett férfi a másiktól.

   - Ahová a Miniszter is egyedül jár! – vágta rá a másik, és Lily szem forgatva kénytelen volt végighallgatni eszmefuttatásukat.

   - Várj, megyek én is! Sam, te maradj itt és figyelj a nőszemélyre, míg mi dobunk egy sárgát, jó?

   - Olyanok vagytok, mint a lányok! – kiáltott utánuk mogorva képpel a Samnek nevezett auror, amiért két társa egyedül hagyta egy kiszámíthatatlan piás őrülttel. Magában puffogva szorosan összefonta maga előtt a karjait.

   Lily nem volt benne biztos, hogy észrevétlenül el tudna slisszolni a férfi mögött, ezért egy terven kezdett töprengeni, mely nem is váratott magára olyan sokat. Az ötlete cseppet sem volt bombabiztos, a lebukás veszélye elég nagy volt, de szorította az idő, így nem volt más választása.

   Azon a folyosószakaszon, melynek végén az aurorokat kémlelte, volt egy kőszobor, mely egy keskeny oszlopon állt. A mellszobor vélhetően egy ismertebb varázslót ábrázolt, és bár a vandalizmus nem volt Lily kenyere, a szükség néha törvényt bontott – mint például most is. Két lábra ágaskodott, és mellső mancsait amilyen erősen csak tudta, az oszlopnak ütötte. A szobor megingott, de még nem esett le a helyéről. Bosszúsan összehúzta szemeit, majd újra nekilendült, és még párszor megismételte a mozdulatot, így a szobor néhány kilengés után végre nagy csattanással a padlóra zuhant. Lily biztosra vette, hogy a hangzavar nem kerülte el a duzzogó auror figyelmét, ezért rögtön átrohant a másik oldalra és megbújt az árnyékban.

   Sam halkabban közeledett, mint ahogy azt várta, de kiélesedett hallásával így is tökéletesen hallhatta lépteit. Pálcáját szorosan maga előtt tartotta, de fényt nem gyújtott vele. Biztosan hozzá szokott már a szeme a sötéthez. A módszeres felderítési technikáját érdeklődve figyelte a lány, és közben elképzelte, hogy talán nem is olyan sokára ő is – még ha nem is aurorként – ugyanígy lopakodna egy küldetés alkalmával. Nem úgy, mint most, macskaalakban, vagy druidaként, hanem mint Lily White, a Főnix Rendjének egy tagja. Szinte felforrt a vére az izgalomtól, de le kellett hűtenie magát és a jelenlegi feladatára koncentrálni.

   Az auror – miután meggyőződött arról, hogy senki sincs a környéken – lehajolt a széttört szoborhoz, és így próbálta felmérni, mégis mi történhetett.

   Lily pedig úgy érezte, elérkezett a tökéletes pillanat, s míg nem figyelt az őr, addig a háta mögött gyorsan felszaladt a létrán, és máris a félhomályos jóslástan teremben találta magát. A füstölők, a parfüm és a sherry illata kellemetlen kavalkádja irritálta a lány érzékeny macska orrát, ezért próbált minél kisebbeket lélegezni, miközben megkeresni a professzort.

   Furcsa neszezést hallott a terem hátsó részéből nyíló ajtón keresztül, így arra felé indult, és nem is kellett csalódnia, a szipogó tanárnő az ágyán ülve egyik kezében egy tarka zsebkendőt gyűrögetett, míg a másikban egy sherrys üveg nyakát szorongatta. Nem akarta megijeszteni, ezért egyenesen elé ült le, majd nyávogott egyet a siker érdekében, mire a professzor rá emelte hatalmas, a szemüvege mögül bogárként tetsző kásás tekintetét, mire Lily visszanyerte emberi alakját.

   Trelawney ijedtében hátrahőkölt. – A fekete macska szerencsétlenséget hoz! Tudtam, annyira tudtam! – hadarta nehezen forgó nyelvvel, Lily pedig nem tudta hogyan hallgathatná el, hisz se a pisszegésére, se az ujját a szája elé téve sem tudta megértetni vele, mennyire fontos lenne, ha elhallgatna, ezért pálcáját az ajtóra szegezte, és egy disaudióval némító falat vont a helyiség köré.

   - Professzor, kérem, nyugodjon meg, nem igazi fekete macska vagyok, csupán csak animágus! – ragadta meg a vállánál fogva, és úgy próbált hatni rá.

   - Téged láttalak már – érkezett a felismerés döbbenete, mire ő is viszonozta a lány érintését, és erősen megragadta a felkarját, így viszont kiesett a kezéből az üveg. – Te Albus lánya vagy! – sóhajtotta fojtott hangon, Lily pedig egészen beleszédül a tanárnő hirtelen bekövetkezett hangulatváltozásába. – Ójaj, eltört! – nézett elkeseredetten a lassan szétfolyt édes italra. - Nem baj, van másik! – kiáltotta, és máris indult volna az újabb nedűért, de Lily nem engedte el, visszanyomta a kissé imbolygó asszonyt az ágyra.

   - Igen, tanárnő, a nevelt lánya vagyok, de kérem, hallgasson meg! – nézett a kissé ittas asszonyra.

   - Albus már meghalt, nem tehet értünk semmit! – óbégatta, mintha meg se hallotta volna Lily szavait és továbbra is a nyakát nyújtogatta az éjjeli szekrényén lévő sherry felé. – Megfosztottak az állásomtól, az otthonomtól!

   - Tudom, de ha megnyugodna, akkor én biztonságos helyre tudnám vinni! – győzködte lassan türelmét vesztve. – Azért vagyok itt, hogy segítsek!

   - Akkor add ide szépen azt az üveget! – bandzsított rá, miközben a színes karkötők csilingeltek a csuklói körül.

   - Nem adom, fogja inkább a csomagját, és elviszem innen! – rivallt rá a nőre, de az csak nem akarta megkönnyíteni a dolgát.

   - Nem akarok elmenni innen! – panaszolta, majd hirtelen felállt és Lily vállára dőlve zokogni kezdett. A lánynak nagy erőfeszítésébe került, hogy megtartsa az instabil professzort, miközben a már összecsomagolt – és egyben rettentő nehéz – táskákat a kezébe hívta, és nem várva tovább, rögtön a kúriára összpontosított, és a másodperc tört része alatt máris ott találták magukat.

   Az előtér ugyanúgy festett, mint mikor elhagyta. Minden irányból barátságos festményalakok integettek üdvözlésképp, a háta mögött pedig békésen ropogott a tűz a széles kandallóban.

   - Hűha – nyújtotta el a hangot a még mindig a karjaiban tartott Trelawney professzor, és kerek szemekkel bámult körbe a helyiségben.

   - Üdvözlöm a Főnix Rendjének főhadiszállásán! – nyögte az asszony súlyát megtartva, miközben imbolygó léptekkel a barna kanapé felé oldalaztak. A professzor táskáit már az érkezéskor rég ledobta, épp elég gondot okozott neki egyenesben tartania az ittas jósnőt.

   Mikor nagyot huppanva végre sikerült leültetnie, pálcája intésével még nagyobb fényt varázsolt a helyiségbe, majd gondolkodóba esett. A ház ugyanúgy nézett ki, de láthatóan nem tudtak az érkezésükről, mert egy árva lélek sem mászkált a környéken. Legszívesebben azonnal kedvesét hívta volna, de attól tartott, pont rosszkor zavarná, és nem vette volna a lelkére, ha miatta került volna bajba. Így annak az embernek üzent patrónusával, akinek ottlétében egészen biztos volt: Molly Weasleynek.

   - Hogy kerültünk ide ilyen gyorsan? – hallotta a háta mögött a professzor kásás hangját. – A Roxfortból nem lehet hoppanálni.

   - Nos, azt hiszem, ezt elég bonyolult lenne elmagyarázni – ráncolta a homlokát, és Lily attól tartott, ha valóban nekiállt volna magyarázkodni a tanárnőnek, az akkor sem értette volna egy szavát sem, hála a sherry tudatromboló hatásának.

   - Lily drágám! – hallatszott az emeletről Mrs. Weasley örömtelei hangja, majd férje nyomában rögvest leszaladtak a lépcsőn. A lány arcára ragyogó mosolyt csalt az asszonytól felé mutató szeretete, és már lépett is volna közelebb hozzá, hogy kellőképp megölelgesse, de Mr. Weasley felesége elé állt, és varázspálcáját egyenesen a szívének szegezte.

   - Igazold magad! – parancsolt rá feszülten. Kócos vörös haja és kék pizsamája ellenére Lily egy cseppet sem kételkedett abban, hogy a férfi habozás nélkül megátkozná, ha nem tudná bebizonyítani önmagát, és ezért voltaképp örült is. Senkinek sem hiányzott volna egy esetleges besúgó.

   Lily White-ot pedig úgy a legegyszerűbb igazoltatni, ha megmutatja druidaként zölden izzó szemeit, és miután ez megtörtént, Arthur leeresztette a pálcáját, Molly pedig rögtön a karjai közé szorította.

   - Úgy örülök, hogy itt vagy, kis drágám! – lelkendezett az asszony a bordarepesztő ölelés közben, s mikor eleresztette, a férje is kedvesen megpaskolta a vállát.

   - Való igaz, jó újra itt látni, és ne haragudj az előbbiekért, de nem tudtunk az érkezésedről – magyarázkodott Mr. Weasley, de Lily csak legyintett a dolgon.

   - Ugyan, megértem. Viszont Piton tényleg nem szólt arról, hogy jövünk? – döbbent meg egy kissé, bár ha jobban belegondolt, igazán rá vallott volna. Ugyan mi a csudáért fáradt volna a rend értesítésével egy ilyen csip-csup ügy miatt…

   - Ne is törődj vele, az a lényeg, hogy itt vagy, és láthatóan jól vagy, bár hallottunk Umbridge és Scrimgeour vallatásáról – húzta össze a szemöldökét mérgében Molly, és egészen elsápadt, mikor meglátta az arcán keletkezett károkat. – Az a… az a perszóna!

   - Na de Molly! – szólt rá a férje, hisz nem mindennapi dolog a Weasley anyukát káromkodni hallani.

   - Ne mollyz itt nekem Arthur! Az a nőszemély az Azkabanba való, nem gyerekek közé!

   - Szerintem a dementorok is kikészülnének tőle… – próbálta viccel enyhíteni a feszültséget Lily. – De a lényeg az, hogy itt vagyok, és telesítettem a küldetést – intett Trelawney felé, aki ez idő alatt hátra hajtotta a fejét, és nyitott szájjal horkolva mély álomba merült. – Nos, egy kicsit kikészült az elbocsátása miatt – szabadkozott.

   Molly felébresztette a professzort, majd kissé nehézkesen feltámogatta az egyik vendégszobába, miközben Lily elmesélte Mr. Weasleynek a Roxfortban zajló eseményeket. A férfi elhűlten csóválta a fejét, és külön megkérte a lányt, ha lehet, vigyázzon Ginnyre, amit persze kérnie sem kellett, hisz ezt Lily magától értetődőnek vette. Ginny a barátnője volt, természetes volt hát, hogy figyelni fog rá.

   - Harryék már alszanak? – kérdezett rá az őt leginkább foglalkoztató dologra, és nem tehetett róla, de érezte, amint mindezt mohó csillogással a szemében és széles mosollyal az ajkain tette.

   Mr. Wealsey azonban nem látszott vidámnak. – Sajnálom, de Siriusszal együtt elmentek pár napja, és nem tudjuk, mikor térnek vissza.

   - Hogy-hogy elmentek? Miért? – döbbent le a lány, és érezte, hogy korábbi jókedve rögtön elszállt, akárcsak egy kipukkant léggömb.

   - Nem kötötték igazán az orrunkra – húzta el a száját a férfi. – De ne aggódj, tudnak magukra vigyázni! – próbálta vigasztalni, ám nem sok sikerrel. Annyira beleélte már magát, hogy viszontláthatja kedvesét, megölelheti, megcsókolhatja, és legfőbbképp megbizonyosodhatott volna arról, hogy tényleg jól van. Szinte már látta maga előtt a viszontlátás pillanatát, amint Harry boldog mosollyal az arcán vár rá a lépcső alján, majd Lily a nyakába ugrik, és a fiú nevetve kapta volna a karjai közé, hogy megforgassa a lányt. S végül selymes ajkai a lányéra tapadtak volna, és hosszú-hosszú percekig el sem engedték volna egymást.

   De mindez csak egy érzelmektől túlfűtött ábránd volt. Harry nem várt rá, nem csókolta meg, és nem mondhatta meg neki, mennyire szereti. Csak Merlin a megmondhatója, hol a csudában lehet a többiekkel együtt. Lily rendkívül csalódott volt, a lelke szinte sajgott az ürességtől, melyet szerelme hiánya okozott.

   Lassan tíz órát ütött az óra, és Lilynek mennie kellett, hiába próbálta húzni az időt a Weasley házaspárral folytatott beszélgetéssel, hátha időközben betoppannak Harryék, sajnos ez nem következett be.

   Mivel azonban ha már a kúriában volt, eleget tett egy másik kérésnek, és csendben belopódzott a szobájába. Sarah továbbra is az ő szobájában aludt, melyet cseppet sem bánt, bár a rózsaszínre átfestett falakért igazán el kellett nyomnia egy fintort. Valahogy nem az ő színvilága volt, de ezt sosem rótta volna fel a kislánynak, hisz az volt a lényeg, hogy jól érezze magát.

   Finoman simogatta a szőke fejecskét és békés arcát, majd mikor résnyire kinyíltak a szemei, és meglátta a lányt, rögtön a nyakába ugrott. – Lily! – visította, miközben kis karjai szorosan átölelték a lány hátát. – Visszajöttél? És most már itt is maradsz?

   - Szia, Sarah! – nevetett hevességén, majd mikor kényelmesen az ölébe ültette a kislányt, és be is takargatta, magyarázni kezdte a fennálló helyzetet. – Sajnálom, de még nem maradhatok. Csak nagyon rövid időre érkeztem, de nem akartam anélkül elmenni, hogy ne lássalak – mosolygott rá, de Sarah-nak természetesen nem igazán tetszett a dolog.

   - És mikor jössz vissza úgy igazán? – kérdezte vékony kis hangján, mellyel igencsak megfogta a lányt.

   - Nem tudom pontosan – nyomott egy puszit a feje búbjára enyhülésképp. – De amint tehetem, ismét meg foglak látogatni, ígérem!

   - De hova mész el mindig? – nyafogta, és Lily már látta, ez igencsak hosszú beszélgetés lesz.

   - A Roxfortba. Hallottál már róla? – kérdezte, s mikor válaszul csak fejrázást kapott, mesélni kezdett. – Az egy iskola, ahová a varázslógyerekek járnak és megtanulják a mágia minden csínját-bínját. Hatalmas, gyönyörű kastély, melynek képzeld, száz tornya van…

   Nem kellett olyan sokáig ecsetelnie a Roxfort izgalmait, ugyanis közben Sarah egyre laposabbakat pislogott, és végül el is aludt Lily karjaiban, aki mosolyogva lehelt egy puszit az arcára, majd lefektette, és csendben kiosont a szobából, nehogy felébressze.

   Örült, hogy láthatta kis védencét, és hogy Mrs. Weasley elmondása alapján kezdett megbarátkozni az új környezetével, de mikor elköszönt a házaspártól, mégis csalódottan tért vissza a kastélyba, hisz szerelme nem ölelhette át őt úgy, mint ahogy azt korábban Sarah-val tette.

*****

   Lily álmodott az éjjel. Ez önmagában nem is lett volna túl szokatlan dolog, sőt, még a témája sem volt ismeretlen, de ilyen intenzív még sosem volt. Mindez bizonyította azt is, hogy a párnáját és takaróját szorosan magához ölelte, és egyik lábát át is lendítette az összegyűrt ágyneműn.

   - Szeretlek – suttogta Harry a fülébe, s bár Lily szintén színt akart vallani kedvesének, szavak helyett csak egy élvezettel teli sóhajtás hagyta el a torkát. Álmában tisztán, és teljesen élethűen az az este játszódott le újra, amikor végre tisztázták érzéseiket egymás iránt azzal a különbséggel, hogy a félreértések helyett Harry ott folytatta kényeztetését, ahol abbahagyta.

   A melltartó megadóan nyílt szét, ahogy Lily is készségesen kidomborította mellkasát, hogy kedvese finom csókjait még sokáig élvezhesse. Harry pedig elég alapos volt. Míg egyik kezével fonom masszírozni kezdte a lány egyik halmát, addig a másikat szájának becses figyelmével tüntette ki, és Lily nem tudta, de nem is akarta elfojtani a feltörő nyögéseket. Bőre érzékennyé vált, és szinte vibrált Harry érintésétől, különösen akkor, mikor rátalált a vágytól kemény és kipirult mellbimbójára. Sűrű és elégedett sóhajokkal adta kedvese tudtára, hogy mennyire élvezi is azt, amit vele művelt, majd mikor Harry finoman a hátára fektette és a meztelen felsőtestük finoman súrlódva összesimult, Lily nem tudott betelni kedvese kényeztetésével. Ott simogatta a forró bőrt, ahol csak érte, miközben ajkait az övére nyomta, és felfedezte csodás ajkainak minden milliméterét. Dús haja az ujjai között cirógatta, és a ránehezedő férfitest határtalan örömmel töltötte el, ahogyan a combjának nyomódó élénk férfiassága is.

   Majd hirtelen megjelent az ágyuk mellett Parvati és Lavender, és őt szólongatva arra kérték, keljen már fel, mert késésben volt. Lily teljesen összezavarodott, hisz kedvesével épp kettesben valaminek igencsak a közepén tartottak, de a lányok zavarba ejtő jelenléte teljesen kizökkentette. Lavender csúfondáros mosollyal nézett le rá, ő azonban szorosan ölelte magához Harryt, a világért sem eresztette volna el, de a fiú teste egyre halványodott, és amit utoljára láthatott belőle, az csak a szívdöglesztő mosolya volt, mellyel azt tátogta, mennyire szereti is őt.

   - Lily, komolyan el fogsz késni! – rázogatta finoman a vállát Lavender.

   - Hagyd, Piton biztosan halálra dolgoztatta az este – szólt rá Parvati, de már későn kelt a védelmére az indiai lány, Lily ugyanis mocorogni kezdett, és hunyorogva emelte fel a fejét a párnáról.

   - Jó reggelt, hétalvó! Kapkodd magad, mert el fogsz késni! – sürgette Lavender, azzal már ott is hagyta Lilyt, aki kómás tekintettel kémlelt körbe a világba.

   - Lent találkozunk! – búcsúzott tőle Parvati is, mire csak hümmögés érkezett válaszul.

   Amint elmentek a lányok, Lily visszaejtette fejét a párnára, és mikor pár pillanattal később tudatára ébredt annak, hogy az előbbieket csak álmodta, majdnem sírva fakadt. Még most is magán érezte Harry forró bőrének érintését, és ahogy lerúgta a takarót és a hátára fordult, bizony igencsak élénk sürgetést érzett a combjai között.

   Pironkodva vette tudomásul, milyen intenzív álma volt, és hogy mennyire sajnálta, amiért a valóságban mindaz nem valósulhatott meg. Vágyott Harryre, úgy, mint még soha senkire azelőtt, és bár ezt már nyíltan tudtára is adta a fiúnak, és kész is lett volna átadnia magát neki, mégis zavarba ejtette az együttlétükről szóló álom. Pedig még csak el sem jutottak a lényegig.

   Tenyere élével erősen megdörzsölte az arcát, majd kényszeredett mozdulatokkal felkelt az ágyból és öltözni kezdett, pedig legszívesebben visszahunyta volna a szemét, hogy legalább gondolatban Harryvel lehessen.

*****

   Sietősen szedte a lábát a Nagyterem felé, hisz rettentően kíváncsi volt arra, mit fog mondani Umbridge arról, hogy a jóslástan mától kezdve megszűnt. Valamint – mosolyodott el kajánul magában – az is érdekelte, hogy vajon fog-e tenni bármilyen megjegyzést arról, hogy Trelawney professzor mégis hogyan tűnhetett el az aurorok őrizete alól.

   Biztosan nagyon dühítette a tudat – gonoszkodott magában, s míg ezen járt az esze, nem vette észre az előtte haladókat a bejárat közelében, és keményen nekiütközött valakinek.

   - Jaj, bocsánat! – szabadkozott a homlokát masszírozva, majd fordult is volna a Nagyterem bejárata felé, de egy gúnyos hang megállásra késztette.

   - Mi van White, már a szemedtől se látsz? Vagy talán hívjalak Dumbledore-nak, hogy eszedbe jusson apuci? – gügyögte a mardekáros srác, akinek nekiment, míg a körülötte álló társai vele együtt röhögni kezdtek.

   - Bocsánatot kértem, de ha ennyire fájt, hogy neked mentem, akkor javaslom a gyengélkedőt! – szűrte a fogai között Lily, miközben igencsak erőt kellett vennie magán, hogy ne átkozza szét a fiú hátsófelét.

   - Nézzenek oda, hogy felvágták a nyelvedet! Pedig talán másra is használhatnád a szádat, mintsem felesleges locsogásra – vetette oda kéjesen a kétértelmű célzást, és még volt olyan ocsmány, hogy szánt szándékkal az övére tette a kezét, és hívogató mozdulatokat tett felé. A társai ezen mind fütyülni és ó-zni kezdtek, Lilyben pedig igazán felment a pumpa.

   - De gondolom nem magadra céloztál, mert azt ahhoz előbb meg kellene keresnem. Az arcod nagyobb, mint a szerszámod Zambini! Csoda, hogy egyáltalán még befér az ajtón és nem röhögnek körbe a lányok – vágta vissza foghegyről, majd a merdekárosok fenyegetéseire oda se figyelve hátat fordított nekik, és a griffendélesek asztala felé lépdelt.

   - Jó reggelt! – köszönt társainak, míg leült a Ginny mellett lévő üres székre.

   - Te, mi volt az az előbb? – bökött állával a mardekárosok felé barátnője, de Lily csak legyintett.

   - Zambini azt hitte, hogy ő a Roxfort bikája, pedig inkább csak egy tapló, és nem igazán tetszett neki, hogy erre fel is hívtam a figyelmét – húzta el a száját, majd Ginny füléhez közel hajolva szó szerint elmesélte a korábbi szóváltásukat, s mikor vége lett, a Weasley lány hangosan és jóízűen felnevetett, majd nem győzte dicsérni Lilyt, amiért olyan elmésen vissza tudott vágni.

   Ezt az infót pedig tovább adták a szintén kíváncsi Lavendernek és Parvatinak is, akik szintén kuncogva adtak igazat Lilynek.

   - Azért vigyázz velük – szólt rá Neville, miközben ideges szemekkel fürkészte a mardekárosok asztalát. – Hiába Umbridge terrorja, attól még simán keresztbe tehetnek neked.

   Lily követte a tekintetét, és meg is látta a dühösen felé néző Zambinit, de nem igazán érezte magát fenyegetve. - Köszi Neville, de ne félts te engem! – mosolygott rá kedvesen, majd a további eszmecserét félbeszakította az utóbb említett krákogása.

   - Khm, khm – hívta fel magára a diákok figyelmét Umbridge, akik kelletlenül bár, de felé fordították tekintetüket. – Szép jó reggelt kívánok mindenkinek!

   - Jó reggelt Umbridge professzor! – kántálták egyszerre, Lily azonban még csak tátogni sem volt hajlandó.

   - Örülök, hogy ennyi mosolygó arcocskát láthatok minden reggel! – kuncogta, és Lily legszívesebben az asztalra borult volna befogott fülekkel, csak hogy ne kelljen hallania azt az irritálóan nyávogó hangot. – Azonban fontos bejelenteni valóm van számotokra. Hosszas vívódás után a Roxfort végül elbocsátotta Sybill Trelawney professzort, és a jóslástan órátok el fognak maradni! – jelentette be nagy büszkén, és folytatni is akarta dicső tettének miértjeit, de a diákok zúgolódni kezdtek. Parvati és Lavender teljesen maguk alá zuhantak, ők ugyanis imádták a jóslástant, de azok is sugdolózni és elégedetlenkedni kezdtek, akik ki nem állhatták az óráit.

   - Csendet! – ordította az igazgatónő felerősített hangján, mire mindenki a fülére tapasztotta a kezét, hogy megvédje dobhártyáját a súlyos károsodástól. Ezek után viszont tényleg mindenki elhallgatott. – Fájó búcsút kellett vennünk a kedves tanárnőtől, de meglátjátok, az oktatásotok továbbra is a megszokott magas színvonalon fog folytatódni! – mosolygott elégedetten.

   - Egy frászt! – motyogta az orra alatt Lily, majd a többiekkel együtt ő is felállt, és Umbridge engedelmével mindenki órára sietett.

   Lily sajnos lemaradt arról, hogy lássa a dühös igazgatót, de már csak a tudat is elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy elégedettséget érezzen magában. Közben persze eszébe jutott Piton intelme is arról, miszerint ne húzza ki a gyufát Umbridge-nél, és a lány először még komolyan is vette, de – az igazgatónőnek sajnos – nem mindig sikerült betartania az ígéretét.