Az én alternatív Harry Potter történetem - 60. Kezdődik

   A hétfő reggel mindenki számára katasztrofálisan kezdődött. Minden folyóson elhelyeztek egy-egy hangszórót, amiből megállíthatatlanul áradt Umbridge irritáló hangja, amint újra és újra elmondja, mit nem szabad csinálnia a diákoknak.

   - Tizennegyedik rendelet: az öltözködési normáktól eltérni tilos! Tizenötödik rendelet: zenét hallgatni tilos! Tizenhatodik rendelet: a fiúk húsz centiméter távolságot kötelesek tartani a lányoktól. Tizenhetedik rendelet: Weasley termékeket használni tilos!

   És még a szünetekben is ez ment. Lilyék épp a sötét varázslatok kivédése terem előtt várakoztak, mikor Neville kínjában már a fülére tapasztotta a kezét.

   - Ha ez így megy tovább, én megőrülök! – kiáltotta túl Umbridge hangját. – Ez már embertelen.

   Nem csak ő volt ilyen véleménnyel. Ezen az órán az összes házból jelen voltak azok, akik kiemelt fontosságúnak tartották, hogy letegyék SVK-ból a RAVASZ-t. A gond az volt, hogy mindez csak elméleti síkon működött. Gyakorlatilag semmivel sem tanultak többet vagy hasznosabbat, mint a rendes órákon. Hugrabugosok, hollóhátasok, mardekárosok és persze griffendélesek is szép számmal jelen voltak, és amerre csak Lily nézett, mindenhol arról suttogtak, hogy a Roxfort már nem a régi. Umbridge teljesen átalakította az iskolát, a diákok nem szívesen voltak a falai között, egyrészt a sok tilalom miatt, másrészt, mert SVK-ból semmi értelmes dolgot nem tanultak.

   És ezt az általános elégedetlenséget Lily talán ki is tudná használni.

   - Hé, figyelj csak! – bökte meg figyelmeztetően Seamus barátja karját, hogy fejezze be a panaszáradatát, ugyanis maga Umbridge közeledett feléjük.

   - Jó napot kívánok, gyerekek! – mosolygott mézes-mázosan, miután az ajtóhoz csámpázott tökéletesen kifényezett, és természetesen rózsaszín masnis topánkájában.

   - Jó napot kívánunk, Umbridge professzor – kántálták a többiek. Ez már bevett gyakorlat volt, Lily azonban csak gyorsan eltátogott valamit. Nevetségesnek és szánalmasnak tartotta ezt az egész színjátékot.

   A tanárnő beengedte a csoportot, így mindenki helyet foglalhatott. Többnyire nem keveredtek össze a házak tanulói. Mindenki a saját házából választott padtársat, sőt, lehetőség szerint mindenki egy kupacba tömörült. Így került Lily mellé Neville, a háta mögött Seamus és Dean ült, míg előttük Parvati és Lavender.

   - Házi feladatot a pad szélére, pálcát a táskába! – trillázta jókedvűen Umbridge, míg a diákok fancsali képpel teljesítették óhaját.

   Az alacsony professzor egy pálcaintéssel az asztalára hívta a pergamentekercseket, majd a háta mögött lévő nagy, zöld színű tábla felé fordult, mely éles kontrasztot alkotott az előtte lévő rózsaszín talár miatt.

   - Befejeztük az első fejezetet, így egy összefoglalást elősegítő gyakorló feladatsor következik a nyolcvankilencedig oldaltól a százegyedik oldalig. – Miközben mondta, a pálcája segítségével gyöngybetűkkel is felírta az elhangzottakat. – A következő órán számonkérésre számíthattok! – Más óráján ez a bejelentés talán elégedetlen sóhajokat váltott volna ki, de idővel már mindenki megtanulta, hogy ha nem akar ujjat húzni Umbridge-dzsal, akkor némán tűrnie kell minden viszontagságát.

   Lily sem tehetett mást, felcsapta a könyvét és a kívánt oldalra lapozott. Az összefoglaló feladatsort ötéveseknek találták ki – legalábbis ez volt elsőre a benyomása. Tele volt Kösd össze a párokat! meg Keresd meg a kakukktojást! feladatokkal, a lány mégse szólhatott egy árva szót sem. Inkább csak lemondóan csóválta a fejét, miközben kitöltögette a smafu feladatokat.

   Umbridge eközben a tőle szokásos módon helyet foglalt az asztalánál, és a diákokra függesztette békaként kidülledő szemeit. Ez pedig roppantul bosszantotta a lányt. Ez a mindenre elszánt nőszemély olyan elégedetten és jókedvűen terpesztett a pulpituson, hogy még Lily is meglepődött azon, milyen erősen szorította ujjai között a tollat. Pedig igazán megszokhatta volna már a jelenlétét. Az igazgatónő sosem rejtette véka alá, mekkora élvezetet nyújt számára az, hogy ő diktálta a feltételeket. Kénye kedve szerint büntethetett és korlátozta a diákok jogait. Nos, kivéve egyvalakit. Lily egészen eddig igyekezett meghúzni magát, csak a háttérben tevékenykedett, még azt is elviselte, hogy Scrimgeour lényegében megkínozta, de mint ahogy azt tegnap megfogadta magában, még csak most fog kezdődni a java. Nem minden úgy lesz, ahogy azt Umbridge elképzelte.

   Lily mégis, groteszk módon kíváncsi volt, vajon mi szokott ilyenkor a fejében járni. Egy újabb rendeleten gondolkozik? Esetleg felakasztott kentaurokra vagy Azkabanba zárt mugliszületésűekről ábrándozik? Egyenesen felfordult tőle a gyomra.

   Hogy lenyugtassa magát, visszafordult a tankönyve fölé, hogy még több bugyuta kérdést válaszolj meg. Egyszer csak Neville óvatosan megbökte a vállát és állával a terem túlsó része felé intett. Lily követte tekintetével, így láthatta, amint Susan Bones magasra emelte a kezét, de Umbridge tüntetőleg másfelé fordult.

   Teltek a percek, és Susanre egyre többen figyeltek fel. Nyílván érdekesebbnek találták, mint az összefoglaló feladatsort, és a lány továbbra is kitartó maradt. Ahogy Umbridge is.

   - Ez most mire jó? – súgta Lilyéknek Dean, de a választ se Neville, se ő nem tudta. Kétség kívül Umbridge tanítási módszerei roppant érdekesek – a szó lehető legrosszabb értelmében.

   Legalább tíz perce jelentkezett már Susan, mikor Umbridge váratlanul felé kapta a fejét, és mintha csak most vette volna észre, kedvesen felé mosolygott. – Talán valami kérdésed lenne, kedvesem?

   - Igen, professzor. – Megkönnyebbülten eresztette le valószínűleg elzsibbadt karját a lány, de kitartott, és ezt Lily nagyon szimpatikusnak tartotta. – Van egy kérdés, amit nem egészen értek, illetve a tankönyvben sem találtam.

   - És mi lenne az? – kérdezősködött továbbra is negédes mosollyal az ajkain. Lily pedig hallotta, hogy a mögötte ülő két fiú egyike hányást imitált.

   - A Mágiaügyi Minisztérium mindig egy álláspontot képviselt, ha a defenzív mágia békés használatáról volt szó? – tette fel végül kissé félve a kérdést Susan. A nagynénje a Minisztériumban dolgozott, így Susan nyílván nem mert nagyon kekeckedni Umbridge-dzsal.

   - Pontosan! – énekelte, mintha még örült is volna a kérdésnek, dacára annak, mennyire megvárakoztatta szegény lányt. – A Minisztérium mindig kitartott az elvei mellett és erre mindig is büszke volt. A törvények betartásával és igazságos döntéshozatallal irányítja Anglia varázslótársadalmát.

   - Köszönöm, professzor – hálálkodott pirulva Susan, pedig Lily szinte biztos volt benne, hogy koránt sem kapott megfelelő választ a kérdésére, így ő is feltette a kezét.

   Umbridge ugyanazt a taktikát választotta, mint Susannál, és direkt nem nézett Lily felé, ő pedig már csak azért is szuggerálta.

   - Mit csinálsz? – súgta halkan Neville. – Észre se fog venni.

   - Majd meglátjuk! – válaszolta. Az órából több, mint húsz perc volt hátra, Lily pedig igazán türelmes tudott lenni, ha valamit nagyon akart. A folyamatos igazságtalanságtól Lily pohara már teljesen megtelt, és a tegnapi elhatározása arra buzdította a lányt, hogy nyugodtan megengedhet magának egy kis kötözködést, mintha ezzel akarná bejelenteni, Lily White bizony nem hajlik meg egykönnyen Umbridge akarata előtt.

   Kezdődjék hát! – gondolta határozottan, és dacos tekintetét továbbra is az ellenszenves nőszemélyre függesztette.

   A figyelem nála sem maradt el, magán érezte a többiek pillantását, de Umbridge kihasználta a hátralévő időt és csak az óra vége előtt öt perccel tüntette ki becses figyelmével.

   - Neked is kérdésed adódott? – Ugyanaz a behízelgő hangnem, ugyanaz a mosoly, de Lily gondoskodott róla, hogy itt érjen véget a professzor jó napja.

   - Igen – vágta rá határozott hangon, így aki korábban nem figyelt rá, most garantáltan felemelte a tekintetét. – Én sem értem azt a kérdést, amit korábban Susan is felvetett. Én úgy tudom, hogy a Minisztérium álláspontja nem mindig hiteles.

   Umbridge-ot ha meg is lepte Lily véleménye, nem mutatta ki. Továbbra is sugárzó mosollyal fordult felé. – Mire gondolsz pontosan?

   A lehető legjobb kérdést tette fel Lily számára, aki pontosan erre számított. Magában el is fojtott egy elégedett mosolyt. – Nos, az elmúlt években nem sikerült igazán megértenem a Minisztériumot. Két éve a dementorok támadást intéztek Harry Potter ellen, és a Minisztérium mit tett? Meg akart büntetni egy kiskorút azért, mert megvédte magát, holott ők hibáztak. Szerintem ennél az ügynél nem kezelték igazságosan a defenzív mágia használatát, hisz önvédelemről volt szó.

   Szavai után halk duruzsolás indult el a teremben, de Umbridge gyorsan és meglepően nyugodtan reagált. – Hang nélkül oldjátok meg a feladatsort, ha kérhetem! – intézte szavait először a csoport felé, majd egyenesen Lilyre szegezte varangyszerű szemeit. – Ez az ügy nem volt olyan egyszerű, mint ahogy beállítod. Potter kezdetben olyat állított, amit senki sem hitt…

   - Pontosan! – szakította félbe. – A Minisztérium egy teljes évig tagadta Tudjukki visszatérését, sőt, ahelyett, hogy léptek volna valamit az ügyben, akármit, inkább könnyebb volt bolondnak titulálni Harry Pottert és Albus Dumbledore-t.

   A diákok még hangosabb sutyorgásba kezdtek, mert bár Umbridge azt kérte tőlük, hogy a feladattal foglalkozzanak, senkit sem érdekelt, mikor Lily White előállt a farbával. Ez a téma felettébb kellemetlenül hatott a Minisztériumra, és bár sokan hajlamosak voltak efelett szemet hunyni, azért a varázslótársadalom ezzel mégis tisztában volt.

  - Csendet! – harsogta az igazgatónő, és a korábbi sutyorgás úgy hallt el, mintha elvágták volna. – Ami pedig Tudjukki visszatérését illeti, a Minisztérium teljesen jogszerűen járt el. Semmiféle bizonyíték nem volt arra, hogy amit Potter állított, igaz. Egy zavart kiskorú kedvéért pedig nem adhattunk okot a pánikra – összegezte állítását, miközben elégedetten összekulcsolta az asztalon vaskos és rövid ujjait, de már koránt sem mosolygott. Ezt pedig Lily már fél sikernek könyvelte el.

   Pár súlyos pillanat múlva Umbridge felállt a székéből, és ezúttal a padok között járkálva, meggyőzőnek szánt arckifejezéssel folytatta propagandaszerű beszédét. – A Minisztérium jogrendszere sokkal bonyolultabb annál, mintsem hogy ti megértenétek azt – folytatta leereszkedő hangnemben, és még egy kuncogást is megengedett magának. Elhamarkodott dolog volt azt gondolnia Lilynek, hogy megfogta Umbridge-ot. Nyílván átlátott a szitán, és a korábbi szavait kikerülve próbált minden kételyt elhinteni. – Vannak, akik radikális lépéseket kívánnak intézni a Minisztérium ellen – és igen, itt például Harry Potterre gondolok, aki több törvényt megszegve arra törekedett, hogy megdöntse a rendszert. A Mágiaügyi Miniszterrel az élen nem engedhetjük, hogy mindenféle híresztelések szárnyra kapjanak, és a vétkeseknek ki kell szabni a méltó büntetést.

   - De Harry Potter igazat mondott, Tudjukki tényleg visszatért! – szólalt fel most Neville, ezt pedig Lily nem hagyhatta.

   - Valójában több jel is arra utalt, hogy Tudjukki megkezdte tevékenykedését, de Cornelius Caramel csak akkor volt hajlandó elismerni, mikor Tudjukki már konkrétan a Minisztériumba is betört – mondta Lily gúnyos hangnemben. A szeme sarkából látta, hogy Neville értetlenül mered rá, de a lány nem hagyhatta, hogy a fiú is bajba kerüljön. Lily kezdte a balhét – korántsem alaptalanul –, és ő is fejezi be. Az ezért járó következményeket pedig szintén a lány fogja vállalni, hisz azért jött, hogy kiálljon a diákokért és meg is védje őket.

   Umbridge rettentő dühösen nézett a lányra. Arca teljesen kipirosodott, és a korábbi mosolynak már csak hűlt helye volt. – Ez nem ilyen egyszerű! – sziszegte korábbi szavait ismételve.

   - Mondom én, hogy nem értem! – pislog ártatlanul. Hol a naiv és értetlen diáklány hangján szólt, hol pedig valóban éreztette a nővel, Lily nem teljesen hülye, mint ahogy azt gondolja. – De a vétkesek megbüntetését sem. Letartóztatták Stan Shunpike-ot Halálfaló vétségért, azt a Stan Shunpike-ot, aki a Kóbor Grimbusz iskolázatlan kalauza. Nem hinném, hogy egy egyszerű kábító átoknál többet…

   - Nem a te dolgod eldönteni, ki bűnös, és ki nem!  – szakította félbe Umbridge immár igencsak mérgesen. – Ez nem hit vagy megérzés kérdése, főleg nem egy tudatlan tizenéves fruskáé nem! Nincs jogod bírálni mások áldásos munkáját…

   Lilyt igencsak mellbe vágta Umbridge szóhasználata. Senki sem fruskázhatta le csak úgy –Umbridge pedig különösen nem. Ezúttal ő szakította félbe a nőt. – Az Azkabanból tömegesen szökdösnek a Halálfalók, de a Minisztériumot jelenleg teljesen leköti az, hogy az emberek származását kutassák. Ha valami, hát akkor ez igazán áldásos munka – gúnyos szavai szinte kiabálásként hangzottak a beállt némaságban, és olyan szenvedélyesen beszélt, hogy a végén már a székét felborítva szemtől szembe állt a nővel.

   - Leülni! – csattant fel végül Umbridge irritálóan magas hangján. – Nincs jogod bírálni egy olyan jól működő intézményt, mint a Mágiaügyi Minisztérium. Semmilyen rálátásod nincs arra, hogyan működnek a dolgok.

   - Én csak tényeket közöltem! – vágta rá mérgesen. – Vagy talán nem így történt?

   Umbridge mintha meg se hallotta volna, visszafordult az asztala felé, és nyugalmat erőltetve magára visszaült a helyére. – Ma délutánra büntetőmunkát fog kapni az irodámban. – Szavai perverz elégedettségtől árulkodtak, de Lily továbbra is dacosan nézett felé.

   Talán mindkettejük szerencséjére megszólalt az óra végét jelző csengő, s miután Umbridge egy intéssel útjára engedte a tanulókat Lily volt az első, aki a könyveit hangosan becsapva dühösen kicsörtetett a teremből.

   Barátai szinte futottak, hogy utolérjék, miközben a hetedig emeleten található Átváltoztatástan teremhez tartottak, és természetesen mindeközben Umbridge hideglelő hangja kísérte őket folyosóról folyosóra.

   - Te nem vagy teljesen komplett! – lihegte Seamus. – Nyíltan szembeszegültél Umbridge-dzsal és az egész Minisztériummal.

   - Tisztában vagyok vele – felelte szűkszavúan hátra se fordulva.

   - Ki fognak csapni! – sopánkodott Lavender. – Umbridge-tól simán kitelik.

   - Valóban, de engem nem fog – vetett hátra egy harminckét fogas mosolyt, mire barátai már tényleg azt latolgatták, vajon elment-e a maradék józan esze. Az imént dühösen fujtatva kiabált Umbridge-dzsal, most meg elégedetten mosolygott.

   - Miért vagy ebben olyan biztos? – kérdezte Neville, miközben előre futott, így kérdő tekintetét egyenesen a lányéra szegezte. – Büntetőmunkára küldött. A saját irodájába. Tudod mit jelent ez?

   Lily oldalra biccentette a fejét, mintha valóban gondolkozna rajta. – Nos, azt hiszem, tudom. Nem fog kesztyűs kézzel bánni velem, de nem is fog kirúgni – felelte, és ezzel azt hitte, le is zárta a dolgot. Ki akarta kerülni az előtte álló fiút, de Neville szelíd erőszakkal a vállára tette a kezét és így egyhelyben tartotta.

   - Még mindig nem válaszoltál a kérdésemre. – A szigorú tekintet és a magabiztosság korábban nem kerülhetett egy mondatba Neville nevével, hacsak nem mások viselkedtek így vele szemben, de ezt a pozitív változást egy cseppet sem bánta a lány.

   - Nem fog kirúgni, mert még nem sározta be annyira a nevem, hogy szinte magától értetődő lenne, ha kicsapnának az iskolából. Lily White – a sok disznóság ellen, amit a nyakamba varrtak –, még mindig csak egy szegény árva, egy csodabogár, akit mindenki meg akar ismerni.

   - És mindez elég lenne? – lépett mellé Dean. Barátai aggodalma egészen meghatotta a lányt, de hogy a drámázásnak véget vessen, poénkodni kezdett.

   - Ha nem, akkor sincs gáz, ugyanis míg nem nyitom ki Albus Dumbledore irodáját – mint ahogy azt Scrimgeour parancsolta –, addig kénytelen lesz elviselni a modorom – mosolygott rájuk szinte jókedvűen.

   - Mert te egyébként ki tudod nyitni? – esett le Seamus álla, mikor rájött, nem azon volt a hangsúly, hogy ha valamikor ki tudná nyitni, hanem hogy mikor. – De hát az auroroknak sem sikerült!

   Lily vetett rá egy huncut pillantást, majd gyorsan kifordult a fiúk és lányok gyűrűjéből és a tanterem felé vette az irányt.

   - Öregem, nem semmi ez a csaj! – hallotta maga mögött Dean elképedt hangját, amin akaratlanul is felkuncogott.

   - Na mi lesz, nem jöttök? – kiáltott hátra a válla felett. – Kezdődik az óra!

   Lavender és Parvati szintén kinevették az elképedt fiúkat és gyorsan csatlakoztak Lilyhez. – Nem mondom, mi is meglepődtünk, de ez határozottan szép hárítás volt – dicsérte meg Parvati még mindig kuncogva. – Tudod, kezdjük kapizsgálni, miért nem mondtál el nekünk mindent már a legelején. Tényleg nem vagy semmi!

   Lily ezen csak kedvesen mosolygott, miközben azért kicsit aggódott is. Ha már ezzel kicsapta a biztosítékot, akkor mi lesz később?

*****

   Lily öröme, miszerint egy kis csatát sikerült megnyernie Umbridge ellen – annak ellenére, hogy valószínűleg kemény megtorlásban lesz része – hamar elmúlt.

   Minerva, még ha pár percet is, de késett az órájáról, ami nem volt jellemző a boszorkányra. Mikor megérkezett, határozottan mérgesnek és frusztráltnak látszott, majd azonnal parancsba adta a legutóbb tanult varázslat gyakorlását, melynek elsajátítása elég gyatrán ment az osztálynak.

   - A suttogás nem nonverbális varázslás, Brown kisasszony – fedte meg Lavendert, pedig a lány tényleg igyekezett mindent beleadni.

   Lavenderhez hasonlóan másoknak sem sikerült elérnie a kívánt hatást. A feladat az volt, hogy a tankönyvüket oly mértékben álcázzák, hogy ne lehessen észrevenni az asztalon. Fel kellett vennie a fa mintázatát, akárcsak egy kaméleonnak. A legeredményesebb eddig Dean volt, mert a könyve már barna színű lett, ellenben Seamus kissé megpörkölte a lapjait. Lily néha-néha a könyve felé bökött a pálcájával, de nem erőltette meg magát. Természetesen el tudta végezni a varázslatot, viszont nem akart még a pár perccel ezelőtt lezajló Umbridge vitájánál is jobban lesokkolni a társaságot. Inkább próbált beolvadni a tömegbe. Minerva türelme azonban – már ha volt egyáltalán– vészesen csökkent.

   - Talán unatkozik, Miss White? – fordult felé Minerva összeszorított ajkakkal. Lily értetlenül pislogott, hisz nem értette azt a szigorú hangnemet, amivel illette. – Szívesebben óhajtana inkább vitatkozni velem? Úgy hallottam, ehhez igazán remekül ért.

   És ekkor végre leesett neki a dolog. Minerva tudta, hogy SVK-n jelenetet rendezett, és mindezt valószínűleg Umbridge mondta el neki – ezért késett.

   - Nem, McGalagony professzor – suttogta bűntudatosan, hisz tényleg sajnálta, hogy a viselkedésével bajba keverte az asszonyt. Nem gondolta volna, hogy azzal, amit tesz, másnak is baja származhat saját magán kívül.

   - Ez esetben azt javaslom, hogy a tanórákon azzal foglalkozzon, amit a tanárai kérnek öntől. – Szigorú tekintete egy cseppet sem enyhült, végül azonban elfordult tőle, és a többiek munkáját kezdet figyelni.

   Lily feladva a tettetést tökéletesen végrehajtotta a varázslatot, a könyve látszólag eltűnt. Ezt pedig a mellette ülő Neville fojtott nyögéssel kommentálta.

   - Kitartást – suttogta egy bocsánatkérő pillantással kísérve a lány.

   Neville tovább szenvedett a feladattal, Lily pedig unalmába visszaváltoztatta a könyvet, majd ismét eltüntette – így nem kevés irigy szempár tüntette ki figyelmével.

   - Direkt hergelted fel Umbridge-ot? – szólt oda halkan a lányhoz Neville, mikor úgy tűnt, végleg feladja a próbálkozást.

   Lily pár pillanatig csak a semmibe meredt, és azon tanakodott, mit feleljen erre, végül azonban úgy gondolta, Neville már eléggé be van avatva ahhoz, hogy ezt is tudja. – Igen – felelte egyszerűen.

   - Elkezded? – kérdezte sokatmondóan a fiú, Lily pedig értette a célzást, hiszen a DS újraindításáról ő is tudott, Harryék avatták be a nyár utolsó napjain, ezért helyeslően bólintott. – Jó ötlet! – mondta kicsit hangosabban a kelleténél, melyre a mellettük elhaladó Minerva fel is figyelt, de egy szúrós pillantáson kívül mással nem kommentálta a dolgot. A többieket pedig eléggé lekötötte az előttük lévő feladat.

   Az órának hamarosan vége lett, mindenki szedelődzködni kezdett, de Lily direkt lassabban pakolta össze a táskáját, s mikor a barátai már az ajtóban topogva vártak rá, csak legyintett, hogy induljanak. Végül, amikor már csak ő és Minerva maradt a teremben, aki az asztalánál írt valamit, Lily elé lépett, s megköszörülte a torkát. Az asszony nem emelte fel rá a fejét, de Lily tudta, hogy így is figyel rá.

   - Nagyon sajnálom, hogy gondot okoztam… McGalagony professzor – mondta halkan, ám szánt szándékkal magázva, hisz ott még a falnak is füle volt. Akár szó szerint is.

   Minerva felnézett rá, és Lily megkönnyebbülésére a tekintete már nem neheztelésről, hanem aggodalomról árulkodott. A hangja azonban továbbra is szigorú maradt a látszat kedvéért. – A mai büntetőmunkája során rá fog jönni, kisasszony, mennyire sajnálja.

   - Számítottam a következményekre – biccentett, jelét adva ezzel annak, hogy tudja, mint csinál.

   - Remélem tanulságos lesz a számára, és legközelebb kétszer is meggondolja a dolgot – összegezte Minerva, és az aggodalom, valamint a féltés csak úgy sütött az arcáról. Épp ezért Lily egy kedves mosollyal próbálta eloszlatni a kételyeit.

   - Alaposan átgondoltam minden tettemet, professzor. – Annyira örült annak a lány, hogy legalább Minerva vele lehetett, még ha csak korlátozott módon is. Jól esett neki, hogy valaki törődött vele – a barátain kívül.

   - Én is ettől félek – sóhajtotta olyan halkan az asszony, hogy Lilynek is fülelnie kellett, ha minden szót tisztán akart érteni, végül azonban felállt, és az ajtó felé intett. – Menjen, és próbálja kerülni a bajt!

   - Igenis, professzor – mosolygott rá utoljára, végül csendesen behúzta maga mögött a terem ajtaját, így nem láthatta, amint nevelőanyja gondterhelten roskadt vissza a székére. – Csak óvatosan! – suttogta a semmibe, majd az elérzékenyülését elrejtve összeszedte a holmiját és felszegett állal ő is a dolgára sietett.

*****

   Lily vegyes érzelmekkel hagyta ott Minervát. Látta, hogy mennyire félti őt az asszony, ugyanakkor véghez akarta vinni a tervét, és azzal is tisztában volt, hogy azt se fogja zsebre tenni, amint Umbridge-tól fog kapni. De akármi is álljon még előtte, Lily akkor sem fog meghátrálni!

   Épp ezen elhatározásán felbuzdulva szedte lábait a Griffendél torony felé, mikor két alsóbb éves mardekáros egy merőleges folyosóról szaladva két oldalról egyenesen nekimentek a lánynak. – Nem látsz a szemedtől, sárvérű! – kiabálta hátra az egyikük, míg a másik ezt hallva megállíthatatlanul hahotázott.

   A két fiú gyorsan tovább rohant, de ez nem akadályozta meg a lányt abban, hogy gúnyosan utánuk ne kiabáljon: - Hű, most aztán nagyon kicsesztetek velem!

   Voltaképp tényleg fájt, ahol az a két idióta meglökte, bosszúsan dörzsölgette a karjait, de legalább nem döntötték fel, és ez is valami. Azonban a táskája leesett a válláról és a teljes tartalma elterült a folyosó kövén. Fújtatva térdelt le és tömködte vissza a könyveit a helyére, mikor a látómezejében hirtelen megjelent egy pár alaposan kifényesített cipő, fölnézve pedig Zambini elégedetten mosolygó arca nézett le rá.

   - Nahát, kedvesem, micsoda megtiszteltetés – gúnyolódott, de Lily rá se hederítve tovább szedelődzködött. – Ez a nap fénypontja!

   - Bekaphatod! – morogta végül dühösen a lány. Már igazán elege volt ebből a napból, a fiú pedig csak még inkább rátett egy lapáttal. Egyszerűen irritálta a hangja és az a modorosság, ahogy beszélt.

   - Furcsa, épp ezt akartam kérni tőled – kacagta buján, majd gyorsan megragadta a lány haját és annál fogva húzta feljebb az arcát. Lily egy hang nélkül emelkedett feljebb, bár nagyon fájt az, ahogyan a hajába markolt. Nem létezett az az aranymennyiség, amiért kimutatta volna előtte az érzéseit. – Előbb azonban tudni akarom, hogy ki a franc… – Zambini arca sötétbe borult, és a szeme indulattól fűtve csillogott, amikor azonban Lily varázspálcája a nyakához ért, rögtön elhallgatott.

   - Hogy mégis ki a franc vagyok? – fejezte be helyette a mondatott Lily egy félelmetesnek szánt mosollyal. – Ne akard tudni! – suttogta vészjóslóan.

   Súlyos pillanatokig farkasszemet néztek egymással, majd még mielőtt Zambini kitalálhatott volna valamit, tekintete Lily arcáról a háta mögé siklott, és amilyen gyorsan megragadta, úgy el is engedte és még egy lépést el is hátrált.

   - Mit művelnek a folyosó közepén? – dörrent rájuk Piton sötét tekintetével egyikükről a másikukra nézve.

   - Semmit, tanár úr – kezdte Zambini ártatlan képpel. – Csak segítek White-nak összeszedni a holmiját, ugyanis elejtette a táskáját.

   Lily összeszűkült szemmel figyelte még mindig évfolyamtársát, de nem tett vagy mondott semmit, ami elárulhatta volna az igazságot. Úgy gondolta, Piton épp eleget látott.

   - Milyen roppant figyelmes, Mr. Zambini – mondta monoton hangon a férfi. – Mindazonáltal úgy látom, hogy a kisasszony már nem tart több igényt a segítségére – nézett a lányra futólag, majd vissza Zambinire.

   - Valóban – jelentette ki határozottan Lily, majd mivel még mindig a kezében volt a varázspálcája, néhány intéssel a táskájába tette a maradék könyvét és felemelve azt a vállára tette.

   - Akkor hát mindenki indulhat a saját klubhelyisége felé – morogta türelmetlenül Piton, mire Zambini azonnal el is indult. Lily pedig megvetéssel fordult utána.

   - A Griffendél torony fölfelé van – mutatott csúfolódva a lépcsők felé a férfi.

   Lily laposan felsandított az arcába. – Tisztába vagyok vele – mondta neheztelő hangon, majd tényleg elindult arra, amerre Piton mutatott.

   Továbbra is feldúltan huppant le Ginny mellé a klubhelyiségben, és úgy meredt a másnapi házi feladatára, mint a legádázabb ellenségére.

   - Mi történt? – érdeklődött kerek szemekkel Ginny, ahogy Lily indulatos kézírását figyelte.

   - Zambini, az történt! – morogta. – Meg persze két mardekáros suhanc úgy gondolta, tök jó móka fellökni egy sárvérűt a folyosón.

   - Bántottak? – hallatszott Lavender vészjósló hangja, s még közelebb húzódott hozzá, de Lily csak a fejét rázta.

   - Tudok magamra vigyázni – hadarta fel sem nézve a pergamenjéből. – Ez csak egy gyerekes csíny volt.

   - És Zambini mit akart? – kérdezte rosszat sejtve Neville.

   - Engem – sóhajtotta Lily enyhe borzongással a hangjában. – Mármint úgy értem, hogy azt akarta tudni, ki vagyok.

   Önkéntelen mozdulattal végigsimított vörös hajzuhatagán, és bosszúsan gondolt arra, hogy bizony néhány szál ott maradt a folyosó padlóján.

   - És? – sürgette Lavender. Látszott rajta, hogy majd kiugrott a bőréből, de vele ellentétben a többiek inkább aggodalmaskodva néztek rá. Akárcsak Minerva. De nem akarta többet azt látni, hogy mások aggódnak érte.

   - Rászegeztem a pálcámat, és lényegében megfenyegettem, hogy ne akarja tudni – vont vállat lazán, pedig azért elég rázós volt a helyzet.

   - Háhá! Akkor jól megmondtad neki! – lelkendezett gonoszkásan Parvati, de Ginny inkább csendre intette.

   - És ő erre mit csinált? – vonta fel a szemöldökét. – Csak úgy hagyta, hogy pálcát szegezz rá?

   Lily pár pillanatig hallgatott, mert nem szívesen vallotta volna be, hogy azért ő is sakkban volt Zambinivel szemben, de végülis nem kertelhetett. – Nem, ő a hajamnál fogva rángatott fel.

   - Mocskos szemétláda! – dühöngött Seamus. – Alaposan el kellene látnunk a baját.

   - Nem! – kapta felé a pillantását ijedten Lily. – Eszedbe ne jusson! Azzal csak még több bajt okoznál.

   - De nem hagyhatjuk ennyiben! – csatlakozott Dean is. – Először Ginny, utána te, ráadásul kétszer is, hisz a kviddics pályánál is beléd kötött…

   - És mindalkalommal lebukott – vágott a szavába élesen. – Most is megjelent Piton, mire meghátrált.

   - Piton csak még rosszabb, azok után, amit… – kezdte Neville is, de Lily őt is félbeszakította.

   - Tudom! Elhiheted… – sóhajtotta, hisz valóban tudta, mit akart ebből kihozni a fiú. Piton ölte meg Albus Dumbledore-t. Csak azzal nem voltak tisztában, hogy mindezek ellenére ők egy oldalon állnak.

   - Bocsánat, nem akartam – szabadkozott Neville, de Lily csak legyintett. Tudta, hogy nem akart fájdalmat okozni neki.

   - Semmi baj. Viszont komolyan gondoltam, amit korábban mondtam. Ne támadjatok vissza, azzal csak több galibát okoztok. Ginnynél szerencsére elszúrták, nem valószínű, hogy újra megpróbálják.

   - De te nagyon érdekled őket – vágta rá Dean. – És ez már a második alkalom volt.

   - És szerintem lesz több is – bólintott beletörődötten. – De erre fel vagyok készülve.

   - Hát mi is! – folytatta Dean. – Lehet, hogy nem tartasz tőlük, de rád is veszélyt jelentenek, és mi nem fogunk nekik több ilyen lehetőséget hagyni. – A tekintete elszánt volt, és talán volt valami abban, ahogy a lányra nézett, de ha Lily bármit is észrevett, akkor sem figyelt fel rá eléggé. Volt fontosabb gondolata is…

   - Így van, figyelmeztettél, hogy figyeljünk egymásra, de már te is közénk tartozol, rád is oda fogunk figyelni! És Umbridge ellen sem kell mindig neked elvinned a balhét – mondta Neville elszántan, Lily pedig minden bosszúságát elfeledve egészen meghatódott. Mindenki bólogatott a fiú szavaira, és Lily tényleg úgy érezte, hogy barátok között van.

   - Köszönöm – mosolygott rájuk, de akármilyen jól is esett a gondolat, miszerint a többiek is kiállnának érte, Lily nem adhatott erre alkalmat. Ő vigyáz a többiekre, és pont. Időnként elbizonytalankodik a dolgok alakulása miatt, de ebben az egy kérdésben sziklaszilárd elhatározása volt. Ám hamar vissza is tért a rossz kedve. – Viszont, ha már Umbridge-ot emlegettétek…

   - Jaj, hallottam, hogy büntetőmunkára küldött! – grimaszolt Ginny. – Mit csináltál már megint?

   - Semmit, csak kérdeztem! – pislogott ártatlanul, de persze barátnője nem vette be.

   - Lényegében fellázadt a Minisztérium ellen – árulta el Neville. – Jogos volt, de teljesen kiakasztotta Umbridge-ot.

   Ginny hitetlenkedve csóválta a fejét. – Most miért kellett ez? Komolyan, te vonzod a konfliktust.

   - Sajnálom, ez van! – vágta rá.

   Legszívesebben az utolsó mondatát Umbridge képébe vágta volna, csak épp sajnálkozás nélkül. Had szokja, hogy nem minden úgy fog alakulni, ahogy ő akarja.

   Mindenesetre engedelmesen bekopogott az ajtaján, s mikor meghallotta az irritálóan csilingelő hangot: - Szabad! – be is lépett. Bár legszívesebben rögtön ki is fordult volna. Először is épp elég nagy megrázkódtatásként élte meg Umbridge ízlésficamát, de most, hogy másodjára jár a szobájában, egy cseppet sem változott a véleménye.

   A fal rózsaszín volt, és minden egyes négyzetcentiméterét dísztányérok borították, melyekből egy-egy macska nyávogott rá. Animágus alakjából kiindulva Lilynek semmi baja nem volt ezekkel az állatokkal, de mintha meg lettek volna bűvölve, állandóan nyávogtak és doromboltak a selymes kis bundájuk alatt. Észveszejtő volt.

   - Fáradj beljebb, kedvesem – invitálta közelebb a lányt Umbridge kedves hangon, mire leült egy közeli székre.

   Az igazgatónő felállt, és lassú mozdulatokkal körbejárta Lilyt. – Gondolom, tudod, miért vagy itt.

   - Büntetőmunkát szabott ki – felelte unottan, miközben próbált megfeledkezni arról, hogy Umbridge úgy járja körbe, mint egy prédára vadászó vadállat. És sajnos Lily volt az áldozat.

   - Nem tűröm a rendbontást az órámon – mondta szárazon, felhagyva a kedveskedéssel. – Nem tudom, mi volt a célod a kis műsoroddal, de csak hogy tud, a Minisztérium elleni lázadásnak azkabani fogság a jussa.

   - Én csupán kérdéseket… - kezdte a lány, de Umbridge félbeszakította.

   - Elég! – ordította dühödten, majd mintha mi sem történt volna, megköszörülte a torkát, és tovább folytatta a járkálást. – A lelked mélyén jól tudod, megérdemled a büntetést – sutyorogta a fülébe, majd felegyenesedett, és Lily elképedt arcát látva kislányosan felkuncogott, pedig félreértette a reakcióját.

   Lily nem attól illetődött meg, hogy Umbridge börtönnel fenyegette, hisz azt már megtette korábban is. De nem is arról volt szó, hogy próbált a lelkére hatni, és mivel belátta, hogy igaza volt a nőnek, teljesen ledöbbent. Nem, koránt sem erről volt szó. Sokkal inkább maga Umbridge személye sokkolta le. Az egyik pillanatban még mézes mázos hangon beszélt, a másikban pedig előbújt az igazi pszichopata énje. Eddig is tudta, hogy nem teljesen normális, de ez már kezelendő lett volna.

   - A mai büntetésed írásgyakorlás lesz – mondta hidegen, mely megint szöges ellentéte annak, amilyen még pár pillanattal ezelőtt volt. Lily pedig ekkor már tudta, mi lesz a büntetése. Erre Harry kézfeje volt a bizonyíték.

   Viszont próbálta túltenni magát Umbridge elmebaján és felkészülni az elkövetkezőkre. Úgy tett, mintha nem tudna semmiről és a tintáért nyúlt a táskájába, de Umbridge éles hangja megállította.

   - Nem kell tinta. Ott a pergamen és a penna – szólt rá erélyesen. – A leírandó szöveg pedig: Lázadni bűn! – Miközben kimondta a szavakat, érezni lehetett a hangján, hogy élvezi a büntetőmunka minden pillanatát. Lily gyomra pedig bukfencet hányt.

   Mivel azonban minél előbb el akart tűnni onnan, megragadta a pennát, maga elé húzta a kikészített pergament, és várakozóan nézett az előtte teát szürcsölgető nőre. – Hányszor írjam le?

  - Míg el nem érjük a kellő hatást, kedvesem! – duruzsolta, Lily pedig nekilátott. Ahogy sejtette, amint egymás után leírta a szavakat, azok fájó nyomot kezdtek hagyni a bal kézfején, de egy pisszenést sem hallatott. Pedig valójában nagyon fájdalmas volt.

   Umbridge befejezte a teáját és visszaült az asztalához, ahol kényelmesen olvasgatni kezdett, mintha minden a lehető legnagyobb rendben lenne. Lily eközben csak írt és írt, a keze ökölbe szorult, és a kézfején egyre mélyebb karcolásokkal vált láthatóvá: Lázadni bűn! A száját összepréselte, nehogy véletlenül feljajduljon, mert a világ összes kincséért sem engedte volna, hogy Umbridge észrevegye a fájdalmát.

   Végül már eljutott arra a szintre, hogy a jobbját egyre nehezebben tudta rávenni az írásra. A pergamen felét már teleírta, azonban az elejét már kicsit összemaszatolta a kezéből fakadt vér, mely vékony kis patakban folyt le halovány bőréről.

   - Végeztünk, Miss White! – szólalt meg hirtelen Umbridge, majd felállt a helyéről, a kezébe vette Lily balját, és élvezettel szemlélte a véres bőrfelületet. – Úgy gondolom, kellőképp megtanultad a leckét – kuncogta. Lily nem felelt, minden idegszála azon dolgozott, hogy ne remegjen a keze, mert Umbridge még mindig a magasban tartotta. A mutató ujjával elkapott egy vércseppet, majd a hüvelykujjával eltűnődve morzsolgatni kezdte. Aligha tehetett volna ennél betegesebb dolgot.

   Hirtelen elengedte a lány kezét, mely bénultan rogyott le Lily ölébe, de Umbridge figyelmét továbbra is a vére kötötte le. – Elmehet, Miss White – mondta átszellemült hangon, Lily pedig olyan gyorsan pattant fel a helyéről és csukta be maga mögött az ajtót, ahogy csak lehetett.